Aki demenciával élő személyt gondoz, egy folyamatosan távolodó személyt gondoz. A legnehezebb talán az élő gyászfolyamattal megbirkózni. A végső pont, hogy a beteg már a közeli hozzátartozóit sem ismeri fel. Rengetegen közülük azt fogalmazzák meg, hogy „fizikailag itt van, látom, hogy ő az anyám, az apám, de valójában már nem ő az”.
Friss kimutatások alapján a magyar összlakosságnak alig néhány százaléka él demenciával, ám a valós helyzet ennél biztosan súlyosabb, már csak azért is, mert a diagnózisok nem teljesen pontosak. A felismerést a tünetek sokfélesége és a kapacitáshiány, az ellátást pedig egyebek mellett az is nehezíti, hogy a hazai egészségügyi és szociális rendszerek feladatai összemosódnak.
Habár a fókuszban a tartós, akár hosszú évekig is ápolásra szoruló betegek állnak, az informális gondozók, a családtagok terheire, szükségleteire, jóllétére kevés figyelem jut, az érintetteknek nem jár se fizetés, se köszönet – erről beszéltek szakemberek egy az időskori kognitív betegségekről szóló minapi konferencián.
Ahogy arra Fekete Márta, a Semmelweis Egyetem adjunktusa felhívta a figyelmet, a demencia egy tünetegyüttes, aminek a hátterében több betegség is állhat, például Alzheimer- vagy Parkinson-kór. „Bár klasszikusan mindenkinek a memóriaromlás jut eszébe, egyebek mellett a gondolkodási és a beszédfunkció is károsodhat, ahogy a helyes döntéshozatali képesség is. Mindaz, amit a mindennapi életünk során használunk, és aminek a hiánya az önálló létezést gyakorlatilag ellehetetleníti” – fogalmazott.
Klivényi Péter neurológus az MTA doktora, a Magyar Demencia Társaság elnöke szerint a kialakulás pontos okaira egyelőre nincs egyértelmű magyarázat, de vannak ismert rizikófaktorok, ilyen például a szív- és érrendszeri betegségek, a magas vérnyomás, a dohányzás, a mozgásszegény életmód és az elhízás is.
