Mi vesz rá egy átlagos budapesti nyugdíjast, hogy egy fegyházban ülő fiatallal levelezni kezdjen? És miért fog bele egy elítélteknek levelezőszolgálatot nyújtó alapítvány megszervezésébe egy többgyermekes anyuka? Az elítéltek társadalmi reintegrációjáért dolgozó Mécses Szeretetszolgálat működésében még a nemrég elhunyt Ferenc pápának is van szerepe. De hogyan is kezdődött?
„1991-ben Majzik Mátyás hozta létre a szolgálatot. Ő korábban a büntetés-végrehajtásban dolgozott, később azonban elvégezte a teológiát, diakónus lett, és a börtönlelkészet felé fordult. A levelezőszolgálatot is ő indította el” – meséli a Mécses kezdeteiről Tarján Gabriella, a Szeretetszolgálat mai vezetője. „Ferenc pápa hívott meg minket arra, hogy hagyjuk abba a terített asztal körüli teologizálást, és lépjünk ki a rászorulók közé. Négy kisgyerekkel ez a levelezés könnyűnek és rugalmasnak tűnt” – teszi hozzá a saját történetét, motivációját.
A Mécses modellje egyszerű: bárki jelentkezhet hozzájuk önkéntesnek, majd összekötik egy börtönben ülő elítélttel. A levelezés ezt követően a szolgálat irodáján keresztül, anonim módon történik, havi rendszerességgel.
Ez azért is előnyös, mert így a postás vagy a szomszédok nem valamelyik büntetés-végrehajtási intézet nevét látják a levélen feladóként. Gabriella szerint bárkiből lehet jó levelezőtárs, csak kellő nyitottságra van szükség. „Azt látjuk, hogy az lesz jó segítő, akinek magának is rendben van az élete. Ez egy kölcsönös emberi kapcsolat, nem olyan, mint a pszichológusnál. Egy levéllel is meg lehet menteni valakinek az életét, de a cél a hosszú távú kapcsolat, ez pedig elkötelezettséget igényel.”
Tarján Gabriella, a Mécses vezetője
Cabrera Martin
Bár az önkéntesek nagyobb része valamelyik keresztény egyház tagja, a vallásosság egyik oldalról sem feltétel: a fogvatartottak között is vannak ateisták, illetve zsidó és muszlim vallásúak, az erőszakos térítés pedig hivatalosan is tilos. Az önkéntesek között többségben vannak a nők, illetve az idősebb korosztályba tartozók, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének akár huszonéves fiatalok is a levélírók között. A levelezés – ha jól sikerül – Gabriella szerint nemcsak a fogvatartottnak, de az önkéntesnek is különleges élményt tartogat.
„Százszorosát kapjuk vissza annak a havi egy levélnek. Egy ötoldalas levél megírásakor olyan gondolatok is felszakadnak, amelyeket korábban nem is tudatosítottunk magunkban.
Mindenki arról beszél, hogy a fogvatartottaknak mennyit kell változniuk a sikeres reintegrációhoz, de nekünk is legalább annyit kell változnunk ahhoz, hogy letegyük az előítéleteinket, esélyt tudjunk adni.
Ez a lábmosás alázatos szolgálata, amikor élővé tud válni a hitünk, mert egy elveszett bárány után kell mennünk.”
