Ha meg kellene mintázni a nem sportoló, irodai munkát végző, egészségtelenül étkező, mégsem vészesen elhízott magyart, valószínűleg tökéletes alany lennék. De nemcsak én, hanem az ország jelentős része is. Az OECD jelentése szerint a magyar felnőttek 22 százaléka elhízott, csak 33 százaléka eszik naponta zöldséget, 74 százaléka hetente kevesebb mint három alkalommal mozog, de szerintem az a kevesebb inkább nulla. Hogy ez miért alakult így, arra a társadalom helyett csak a magam nevében tudok válaszolni.
Egyetemi barátnőimmel sokáig szokásunk volt minden évben készíteni magunkról egy csoportképet. Ezeket néha visszanézem, már csak amiatt is, hogy figyelmeztessem magam – az éveket nemcsak ráncokban, kilókban is mérik.
Amit magunkkal viszünk 2025-ből
2025 próbára tett mindannyiunkat, a közélet történéseinek viharában éltük végig az évet. Volt azonban olyan dolog, amit szívesen viszünk magunkkal a következő, várhatóan még viharosabb esztendőbe is. Szerkesztőségünk munkatársainak szubjektív évértékelőiben most ezekre emlékezünk vissza. A sorozat többi cikke itt olvasható.
Persze amikor az ember huszonéves, ez még talán nem okoz akkora gondot. Majd kicsit kevesebbet eszem, vontam vállat minden egyes alkalommal, amikor egy kicsit többet mutatott a mérleg. Ez egészen a harmincas éveimig működött is, ha pedig mégsem, akkor a közélet gondoskodott a kalóriák leadásáról: egy-egy több órás vonulás az Erzsébet hídon, tüntetés, riport, de még a Parlament folyosóin szaladgálás is eléget annyi kalóriát, mint a kevésbé intenzív sport. Az igazán kellemetlen az, hogy ezzel csak addig lehet takarózni, amíg a tudósítói posztot fel nem váltja a szerkesztő(ség)i munka. Nem kevésbé fontos, csak sokkal kevésbé aktív. Mint ahogy az életem előző 30 éve.
Lehet szépíteni a dolgokat, de az átlagos magyar családok többségében nem játszik szerepet a testmozgás, és ezt az oktatási rendszer sem tudja ellensúlyozni. Hiába van minden nap tornaóra, a sportot nem kikényszeríteni, hanem megszerettetni kell. Márpedig erre sem szekrényugrás, sem a gerendán spárgázás, sem pedig az előkészítés nélküli Cooper-futás nem alkalmas. És hiába van úszásoktatás, ha a tanár módszereinek köszönhetően a gyereket már pár alkalom után ki kell venni a csoportból, és utána a még 20 év telik el, hogy leküzdje a víziszonyát. Igen, ezek mind velem történtek meg. Biztosan több kedvem lett volna a mozgáshoz akkor is, ha a jazzbalettról „helyhiány miatt” nem tanácsolnak el, ha az iskolai koreográfiákat készítő tornatanár nem a leghátsó sorba rak, mert „nem mutatok jól elöl”. Meg hát egyébként is 40 kiló voltam vasággyal, miért is kellett volna olyanokkal foglalkoznom, mint a mozgás, elhittem, amit mindenki mondott: “te úgysem tudsz hízni”.
Hogy mindezt kifogások helyett az egészségemért kellett volna megtennem, senki nem magyarázta el. Jöttek persze néha elvetélt próbálkozások fitnesztermekben, a feleslegesen megvásárolt futócipők, barátnőkkel közös aerobikórák, de a lényegen az sem változtat. A magyar embereknek azon (nagy) csoportjába tartozom, akik mindig is lusták voltak sportolni. Erre pedig az sem mentség, hogy a Covid alatt, 39 évesen végre megtanultam biciklizni.
Baj akkor van, hogy a negyvenes évei közepére a legtöbbször már fel is adja az ember a próbálkozásokat. Ha valami fáj, hozzászokik és reménykedik, hogy még 10 év múlva is fel tud mászni a harmadikra. Ha pedig mégis ráébred, hogy ez így nem mehet tovább, annak általában drasztikus oka van. És hogy ez nekem mi volt? Bármilyen banálisnak is tűnik, egy ártatlan szerkesztőségi fotózás, ahol a képek között válogatva egyszer csak elsírtam magam, mert nem ismertem fel azt, aki visszanézett rám a képernyőről. (Innen is elnézést kérek az egyébként remek fotósainktól.)
De hogyan kell 40 felett lényegében a nulláról belekezdeni az életmódváltásba, ha valaki éppen ennyi ideje nem sportolt rendszeresen, és nem is evett egészségesen?
Remek kérdés. Ajánlották például sokan az Ozempicet. Nem kétlem, hogy az injekció rengeteg embernek tényleg segít, de mégis egy gyógyszerről van szó. Mivel nálam nem 50-100, hanem 15 kiló túlsúlyról beszéltünk, én ezt az opciót már az elején elvetettem. Maradt hát az endokrinológus meg a dietetikus – bár utóbbit sokan úri huncutságnak tartják, ha fogalmunk sincs, hogyan kezdjünk bele a fogyásba, már egy konzultáció is rengeteget segíthet. Nekem például abban, hogy megállapítsa, hány kalóriára is van szükségem egy ideig ahhoz, hogy beinduljon a fogyás.
AFP / Alto Press / Frédéric Cirou
A fejemet mondjuk talán érdemes lett volna kamerával venni, amikor megtudtam, hogy a jelenlegi életmódom mellett ez egy ideig bizony 1300 lesz. Összehasonlításképp: ez kevesebb, mint az a rántotthús-sült krumpli kombó, mint amit a HVG szerkesztőségével szemben található menzán általában egy ebédre elfogyasztottam. És itt kanyarodnék vissza a dietetikus fontosságához. Ő nemcsak abban tud segíteni, hogy ne essünk teljesen kétségbe, hanem ahhoz is ad tanácsokat, hogyan lehet ennyi kalóriát elfogyasztani egy nap, hogy ne forduljunk le a székről.
Apropó: költségek. Az ilyen típusú életmódváltásnál gyakran felvetődik, hogy az egészséges ételek sokkal drágábbak. Az én tapasztalatom szerint azonban ez nem így van, már csak azért sem, mert egész egyszerűen jóval kevesebbet eszem, mint korábban. Az elmúlt egy évben nekem a legnagyobb költség egy okosóra volt, cserébe legalább bumszli és viccesen néz ki a kezemen, de hát az életmódváltásért néha áldozatokat kell hozni.
A legnehezebb részén azonban még ekkor sem voltam túl, hiszen hiába csökkentem az energiabevitelt, ha nem társul mellé fizikai aktivitás. De mi legyen az? A fent említettek miatt a futás és az úszás nálam kizárt volt, mint ahogy a távolság miatt nem tudtam Kiricsi Gábor kollégám példáját sem követni, aki sétálással fogyott le húsz kilót (és még most is tartja – a szerk). Csoportos órákra egy ideig próbáltam ugyan járni, de amikor már negyedik alkalommal kellett lemondanom, mert a magyar politikai élet mindig késő délután okozott valami meglepetést, ezt feladtam. Kézenfekvő volt az is, hogy előkerüljön a biciklim, de továbbra sem tartozom azok közé, akik hóban és esőben is feltekernek a Szépvölgyi úton, így más megoldást kellett találnom.
A megoldás nekem az lett, amire soha nem gondoltam volna: az otthoni edzés. Ezt akkor csinálom, amikor éppen ráérek, nem aggódom amiatt, hogy egyes edzések alatt úgy érzem magam, mint egy partra vetett fóka, és igazából még a szomszédok sem szóltak soha, hogy zavarná őket a dübörgés.
És a végére maradt a legfontosabb kérdés: miért írtam egyáltalán meg mindezt? Hiszen az a tíz kiló, ami így lejött (a maradék öt folyamatban), kívülről biztosan kevésnek tűnik azokhoz a csodafogyásokhoz képest, amikkel tele van a közösségi média. Jöhetnének olyan közhelyek is, hogy végre normális tartományban van a BMI-m, egészséges a 15 éves korom óta folyamatosan magas koleszterinszintem, nem fáj semmim és sokkal jobban érzem magam, de ezt most vegyük magától értetődőnek.
AFP / DPA / Annette Riedl
Ha jól belegondolok, igazából az egészet amiatt a 40 kilós, tizenéves, önbizalomhiányos lány miatt csináltam, akivel elhitették, hogy az igazi sport nem neki való. Akinek kisebb súlyzót adtak a kezébe a tornaórán, mert úgysem bírja el a nagyobbat, akit a hátsó sorba küldtek, ha koreográfiát kellett tanulni, és aki megszégyenülve szállt le a gerendáról, mert képtelen volt rajta spárgázni.
Ha akkor valaki megmondja, hogy ez így teljesen természetes, és sportolni nem a jó jegyekért, vagy másokért kell, talán nem kellett volna rá harminc évet várnom, hogy megszeressem a mozgást. Most, hogy ez végre sikerült, ígérem, hamarosan megcsináltatom azt az új szerkesztőségi profilképet is.
Nyitóképünk illusztráció. Fotó: AFP
A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
