A bicikli kormánya lehetett az, ami megindította Breuer Marcell fantáziáját: akár bútort is érdemes lenne konstruálni ívelt, csillogó acélcsőből. A világhírű magyar tervező akkoriban a Bauhaus, a mindmáig hallatlanul népszerű irányzat nevét adó művészeti iskola munkatársa volt, és nem sokkal később ez a Dessauban működő műhely volt a helyszíne az egyik ikonikus darab, a B3 karosszék, ismertebb nevén a Vaszilij-szék bemutatójának. Az esemény 1926. január 17-én történt – derítette ki nemrég alapos munkával Christoph Janik német művészettörténész. Némi jóindulattal ünnepélyesen kijelenthető tehát, hogy százéves a leghíresebb csőbútor.
Megjelenését Janik „a design történelmének egyik legfontosabb lépéseként” értékelte, hiszen ez nagy fordulatot hozott a hagyományos bútorkészítéshez képest. Egybecseng ezzel az, amit Horányi Éva, az Iparművészeti Múzeum bútorgyűjteményének vezetője fejtett ki a HVG-nek:
teljesen újszerű az a gondolat, hogy miképpen lehet egy klasszikus klubszék formáját csőbe önteni, mégpedig úgy, hogy tényleg kényelmes legyen.
Breuer nagyon el akarta kerülni a klasszikus párnázást, pedig az ülőbútorok kényelmét általában éppen ez adja. Ehelyett légies, transzparens, csillogó konstrukciót alkotott. A textilfelületeket úgy találta ki, hogy a székben ülve a test nem érintkezik a hideg fémmel.
A csőbútorforradalom
A fotelszerű kényelmet részben a csőváz rugalmassága, részben a gondosan kikísérletezett textil adja. Több bauhausos kolléganő, leginkább Grete Reichardt közreműködésével egy XIX. századi német találmányt továbbfejlesztve, a megtévesztő nevű Eisengarn (vasfonal) pamutszálból szőttek hozzá rugalmas, strapabíró szövetet.
Breuer Marcell 1926-ban a Vaszilij-székben
Profimedia
A cső rugalmassága nem adódott egyből. Breuer első csőbútorait hegesztéssel fogták össze. A nagy ötlet az volt, hogy ehelyett egyrészt kisebb átmérőjű csődarabokat feszítettek be kötőelemként, másrészt csavarozással oldották meg az illesztéseket.
