A legnagyobb igyekezettel sem tudná két óránál rövidebbre fogni a történetet, de „ha szépen akarja előadni”, az legalább három órát venne igénybe – válaszolta Giacomo Casanova 1757 januárjában Choiseul hercegnek (XV. Lajos francia király későbbi főminiszterének), aki arra kérte, amíg ő öltözködik, mesélje el „röviden”, hogyan szökött meg a Velencei Köztársaság ólombörtönéből. Bár a szökevénynek szüksége lett volna a herceg támogatására, nem engedett a hatásos előadás körülményeiből, hiszen tudta, hogy a szabadulás kalandos sztorija ütőkártya a kezében: ez lesz a belépő számára a jobb társaságokba, ahol ennek révén figyelmet, kapcsolatokat és megbízásokat szerezhet magának. A szökés krónikáját olyan tökéletesre csiszolta az évek során, hogy önálló kötetben is kiadta.
A velencei Dózsepalota tömlöcében töltött tizenöt keserves hónap, majd a vakmerő menekülés aprólékos beszámolója most ismét megjelent magyarul a Magvető Zsebkönyvtár sorozatban (irodalom- és politikatörténeti csemege, hogy a fordítást még 1968-ban készítette a börtönszlenget „ötvenhatossága” miatt első kézből ismerő Zsámboki Zoltán).
Donald Sutherland Casanova szerepében Fellini 1976-os filmjében
Photo 12 via AFP
Ez a régi-új kiadás nemcsak a zseniális szélhámos és irigyelt szoknyavadász életére irányítja ismét a figyelmet, hanem terjedelmes önéletírásának keletkezési körülményeire és utóéletére is. Casanova egész pályafutása során tudatosan dolgozott azon, hogy számtalan történetét a céljainak megfelelően adhassa elő újabb és újabb közönségének, hogy utolsó tíz évében – miközben egy cseh gróf kastélyában könyvtároskodott – nem kevesebb, mint 3675 nagy méretű oldalt körmöljön tele ezek leírásával.
Munkamódszerét talán egy mai stand-uposéhoz lehet hasonlítani,
ahogyan gondosan cédulákra jegyzetelt, gyűjtötte a neveket, az adatokat, a fontos idézeteket és poénokat, hogy az előadásai minél élvezetesebbek és hitelesebbek legyenek, majd a publikum reakciói alapján tovább csiszolta performance-át. Még nagyobb bravúr volt a részéről hogy mindezt életregényként úgy tudta megírni, hogy a nagyobb hatás kedvéért „egy kedves kókler dilettáns emlékezésének álcázta” – hívta fel a figyelmet a kalandor legjobb hazai ismerője, Kovács Ilona irodalomtörténész az emlékiratok 2016-os magyar kiadásának utószavában.
