Én szeretem a nemzetközi jogot, minden hibájával együtt. Ebben a témában írtam a diplomamunkámat is, ráadásul éppen azon alapvető szabályok – ius cogens – működéséről, amelyek nem tűrnek eltérést és minden államra kötelezőek (ilyen lenne például a katonai agresszió tilalma). Ugyanakkor arról is írtam, hogy a jogtudományban megtalálható az érinthetetlennek hitt alapelvek létét tagadó álláspont is. Ez az érvrendszer a nemzetközi jogra épülő közrend esszenciáját kérdőjelezi meg.
Lényege, hogy mivel a történelemben – például a délszláv háború idején – a nagyhatalmak és a környező államok láthatóan eltűrték számos sérthetetlen szabály nyilvánvaló megsértését, ezért utóbbiak valójában nem is egyetemesek. Sőt, a szabályok csupán zavarkeltő illúziók, amelyek elfedik a valóságot. Ebben a valóságban az államok érdekek és erőviszonyok alapján működnek.
Ezt a gondolkodásmódot akkor sem tudtam elfogadni, és őszintén szólva ma sem tudom. Relativizmus, nihilizmus és cinizmus árad belőle: egy olyan világlátás, amely magáról nem állítja ugyan, hogy morálisan helyes, de
a megalkuvó belenyugvást pragmatikus színben tünteti fel. Ezáltal azt a látszatot kelti, mintha az észszerűen gondolkodó embernek nem is volna más választása.
Kényelmetlen a felismerés, hogy a diplomamunkám írásának idején még bőven kisebbséginek mondható nézet mára – számos nagyhatalom gyakorlatának köszönhetően – mainstream állásponttá kezd válni.
