Az űrsiklóprogramot 1972-ben indították el, és 1981-ben röpült ki az űrbe az első űrsikló. 1982-ben került ki a kalifornia Palmdale üzemből a második, a Challenger, amely 1983 tavaszán indult el első útjára, és 1985 októberéig kilenc küldetést teljesített. A tizedik teljesítésére szállt fel 1986. január 28-án, floridai idő szerint 11 óra 38 perckor a Cape Canaveral légitámaszpontról. Ez volt az űrsiklók huszonötödik útja.
A hétnapos rutinrepülést a Challengerrel 1985 júliusára tervezték. A feladat két műhold pályára állítása, a Halley-üstökös megfigyelése és különböző kísérletek mellett a Tanár az űrben projekt megvalósítása volt.
Utóbbit 1984-ben hirdette meg Ronald Reagan elnök. Ezzel akarták közelebb hozni az űrkutatást az emberekhez. Első civilként egy tanárt kívántak felküldeni az űrbe, aki onnan órákat tartott volna az amerikai iskolásoknak a súlytalanságról és egyebekről. Tizenegyezren jelentkeztek űrtanárnak. Közülük emelték ki azt a tízet, akikkel elvégeztettek egy gyorstalpaló űrhajóstanfolyamot. A tízből választották ki a 38 éves, kétgyerekes anyát, Christa McAuliffe New Hampshire-i történelemtanárt.
A startot először 1985 novemberére, azután 1986 januárjára halasztották. A kilövést január 22-re tervezték, és különböző, köztük időjárási okokból napról napra halasztották. Január 28-án reggel már sokadszorra tolták el az űrsikló indítását. A nagy hidegben a kilövőállványt jég borította, és egy tűzjelző is meghibásodott. Ekkor már csak néhány órányi haladékot adtak, amíg a jég leolvad a kilövőállványról, bár teljesen nem olvadt le.
A Challenger kilövése
AFP / NASA / Bob Pearson
A katasztrófa legfőbb oka az volt, hogy a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta egyik gumitömítése, az ún. O-gyűrű nem volt megfelelő, és a fagypont alatti hőmérsékleten rugalmatlanná és sérülékennyé vált.
A rakéta belsejében képződött gázok átégették a tömítőgyűrűt, ez lángkifúváshoz vezetett, amely elérte a külső üzemanyagtartályt. Ez kilyukadt, a hajtóanyag és az oxidáló anyag kiszabadult, belobbant és elpusztította az egész űrszerelvényt. Az űrhajó a felszállás után 73 másodperccel darabokra tört. A legénységi kabin levált és becsapódott az Atlanti-óceánba.
Lehet, hogy a legénységi kabinon keletkezett valamilyen rés, és akkor az áldozatok már röviddel a robbanás után életüket vesztették, de valószínűbb, hogy a Challenger utasai csak akkor haltak szörnyet, amikor a kabin a tengerbe csapódott. Ebben az esetben még 2 percig és 45 másodpercig életben voltak, abban a tudatban, hogy a biztos halálba zuhannak. Ha ez így történt, akkor több mint kétszer annyi ideig élték meg az elkerülhetetlen halálukat, mint ameddig a sikeres start hitében repültek.
A Challenger roncsai 30 kilométeres sugarú körben szóródtak szét.
A hét áldozat:
Francis Richard Scobee ezredes (1939), a parancsnok, aki megjárta a vietnámi háborút és utazott már korábban a Chalengerrel.
Michael John Smith pilóta (1945) is a vietnámi háború veteránja. Neki ez volt az első űrutazása.
Judith Arlene Resnik (1949) villamosmérnök is részt vett már egy űrrepülésen. Nyilvántartották, hogy ő volt az első amerikai zsidó űrhajós.
Ellison Shoji Onizuka (1946) ezredes, repülőmérnök. Ő is járt már korábban az űrben.
Ronald Ervin McNair (1950) fizikus, szintén második küldetésére indult. Őt a második afroamerikai űrpilótaként tartják nyilván.
Gregory Bruce Jarvis (1944) százados, villamosmérnök
Christa McAuliffe (1948) tanárnő, az első civil űrutazó, akiről már szóltunk.
