A Kárpátaljai Sárkányellátó viharvert teherautója bizalomgerjesztő motorhanggal indult el a mikolajivi gyermekkórház felé. Az utcák élénk forgalma nem tévesztett meg, miután megismertem a rendszeresen támadott nagyváros túlélési technikáit, amelyekről cikkünk első részében írtuk.
https://hvg.hu/360/20260219_mikolajiv-egyetem-ukran-haboru-karpataljai-sarkanyellato-foldes-andras
Arra számítottam, hogy a magyar segélyszervezet adományait leadva hamarosan úton leszünk hazafelé. Nem gondoltam, hogy a kórházban olyan fogadtatásban lesz részünk, mintha a frontvonalon vágtunk volna át, hogy eljuttassuk hozzájuk a magyar támogatók adományait: az orvosi gépeket és eszközöket, a kórházi óvóhelyre szánt mosógépeket.
Pedig a segélyszervezet vezetője, PR-osa, adománygyűjtője, és egyetlen teljes munkaidős alkalmazottja, Trautmann Balázs szavaiból sejtenem kellett volna, hogy a kórházban felfokozott a hangulatra számítsak.
Natalia Ponomarenko főorvos asszony nem menekült el az ostromlott városból. Végig itt maradt a kórházban. Amikor megkérdeztük, hogy miért vállalja a veszélyeket, azt mondta, hogy ameddig egy gyerek is fekszik benn, addig marad. Már a sokadik körben viszünk nekik Magyarországról segélyt, és nagyon vár minket.
A lila orvosi ruhába öltözött, alacsony, szőke, karikás szemű nő olyan lelkesedéssel köszöntött minket a kórház bejáratánál, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha rögtön egy tál pirozskit kínál körbe.
A mikolajivi gyerekkórház főorvosa
Földes András
A város egyetemének megismerése után ugyanakkor nem volt meglepő, hogy a főorvos asszony rögtön a föld alá invitált minket, amikor a kórház fejlesztéseiről kezdett beszélni.
„Az osztályokat az alagsorban alakítottuk ki, hogy a légiriadó alatt is tarthassunk kezeléseket. Pár napja volt egy rakétatámadás. Két kilométerre csapódott be, de az embernek még itt is elakadt a szava a hangtól és rázkódástól” – indokolta az óvatosságot.
„Sok segítséget kapunk a munkánkhoz. Ezeket a készülékeket a Sárkányellátótól kaptuk” – mutatott körbe egy vizsgálóhelyiségben. „Itt pedig gyógytornáznak” – mutatta egy másik szobában, ahol egy kisfiú nézett ránk szégyenlősen a bordásfal mellől. Majd egy fiatal orvos felé intett a folyosón: „ő vezeti a rehabilitációs részleget”.
„Mennyiben más a munka a háború alatt?” – kérdeztem a szakállas srácot, aki széttárta a kezét: „A háborúban nemcsak a katonák sérülnek meg, hanem gyerekek is. Az ő rehabilitációjuk ugyanolyan fontos. A békeidős működéshez képest nagy különbség, hogy most a betegek szállítása lett az egyik legnagyobb kihívás. Sok régiót nehéz megközelíteni, veszélyes az út, nekünk pedig egyetlen kisbuszunk van, az is folyamatosan úton.”
A szakmai monológ aztán minden átmenet nélkül fordult lírába: „Mindent megpróbálunk, hogy fenntartsuk a működést. A gyerekek rehabilitációjával Ukrajnát is rehabilitáljuk. A gyerekek mi vagyunk, a mi országunk, a mi jövőnk. Ha nekik segítünk, Ukrajnának segítünk” – mondta olyan arckifejezéssel, mint aki gyors orvosi látleletet ad.
Háború a gyerekek lelkében
Sorban néztünk be a vizsgálati helyiségekbe, gyerekek feküdtek kiságyakon, ültek vizsgálóasztalon, tornáztak gyógytornásszal. Az egyik szobában alacsony asztalkánál ült egy kisfiú, körben játékok, egy anyuka és egy orvosnő.
