Magyar a parlamentben: átfogó vizsgálat jön a gyermekvédelemben
Miniszterelnöki biztost fognak a témában kinevezni, több gyermekvédelmi vezetőt menesztettek, és kárpótlást kapnak az áldozatok.
Fizess, hogy két órán keresztül iszonyú rosszul érezd magad!
De tényleg rettenetesen: fizess két-háromezer forintot, hogy a szorongástól a gyomrod is összeszoruljon, hogy azt érezd, nem akarsz ott lenni, ahol vagy. Fizess, hogy szenvedj. És ez még csak nem is vicc vagy irónia – bár kétségkívül nehéz ebből az alapállásból filmet ajánlani bárkinek.
Pedig máshogy nem lehet, hiszen a Ha tudnék, beléd rúgnék című film azért ennyire pokolian nyomasztó, mert zseniálisan van összerakva – azért szenvedünk, mert a film jó. Az ember nem akarja látni, de elmenekülni sem akar. Épp az a célja, hogy megmutassa, milyen, amikor egy anya vállát annyi minden nyomja, hogy szó szerint összeroppan alatta. Mi lehetne nagyobb dicséret, mint azt mondani, hogy a néző is összeroppan csak attól, hogy nézi?
Ez a film egy anya és a kislánya hétköznapjairól kegyetlenebb, mint egy horrorfilm, pedig senki nem hal meg benne.
A Ha tudnék, beléd rúgnék pár hetet mutat meg egy Linda nevű nő (Rose Byrne) életéből. Linda férje hajóskapitány, aki több száz vagy több ezer kilométerre dolgozik éppen, így a nő egyedül marad az állandó ápolásra szoruló kislányával, akit gyomorszondán keresztül kell táplálnia, ráadásul pont ezekben a hetekben a szokottnál is nagyobb a felelőssége, mert el kellene érni azt a testsúlyt, ami után végre el lehetne kezdeni beszélni a gépi táplálás abbahagyásáról – de ez a cél teljesen irreálisnak tűnik. Eközben a háza is szinte szó szerint a fejére omlik, és a munkájában is élete legnehezebb periódusát éli át.
Rose Byrne a film egyik jelenetében
A24 / Logan White
Mi pedig szépen lassan beleőrülünk abba, ahogy ő beleőrül az életébe.
Tehát nem könnyű filmről van szó, ami talán már ennyiből is egyértelmű. Olyan érzés végignézni, mintha nem is egyszerűen csak mozgókép lenne, hanem valamiféle immerzív, összművészeti alkotás, ami minden érzékszervünkre egyszerre hat, és az a célja, hogy a lehető legszélsőségesebb módon tapasztaljuk meg az együttérzést az arra méltókkal – neveljenek akár beteg gyereket, akár legyen csak a helyzetük a patriarchális társadalmakban megszokottnál is nehezebb láthatatlan munkával, gyerekneveléssel segítség nélkül magukra hagyatva.
