Sokan felkapták a fejüket, amikor Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója A nagy sakktábla című, 1997-ben megjelent könyvében vázolta az Egyesült Államokat és a világrendet fenyegető legveszélyesebb forgatókönyvet. Szerinte mindez a Kínából, Oroszországból és Iránból álló „hegemóniaellenes szövetség” lenne, „amelyet nem az ideológia, hanem az egymást erősító sérelmek tartanának össze”.
A Brzezinski fejtegetését övező csodálkozás annak szólt, hogy az 1990-es évek közepén enyhén szólva sem volt egyértelmű, hogy ilyen szövetség valaha is létrejöhetne. Kína akkor még messze nem volt az a gazdasági nagyhatalom, mint ma, Oroszország a jelcini érában mindennek tűnt, csak a világrendet felfordítani akaró kihívónak nem, Irán pedig következetesen tartotta magát ahhoz a külpolitikai alapelvéhez, amely szerint „sem Kelet, sem Nyugat”, azaz egyik irányba sem kötelezi el magát.
Brzezinski tisztában volt mindezekkel, a három ország szövetségét távoli veszélynek tartotta, amelynek elhárítása
megkívánja, hogy az USA egyszerre tegyen tanúbizonyságot geostratégiai ügyességéről Eurázsia nyugati, keleti és déli peremvidékein.
A hegemóniaellenes szövetség azért is tűnt szinte lehetetlennek, mert a három országnak egymással szemben is súlyos nézeteltérései voltak. Oroszország és Irán viszonya századokon át a háborúról szólt, az Orosz Birodalom dél felé nyomulása komoly perzsa területi veszteségekkel járt. Oroszország átkelt a Kaukázuson, perzsa területeket csatolt magához, s kisajátította a Kaszpi-tengert.
