Amikor a szocialista tábor felbomlott, a Szovjetunió szétesett, a két Németország békésen egyesült, a Varsói Szerződés pedig a múlt egyik epizódjává vált, méltán tűnhetett úgy, hogy a liberális világrend kerekedett felül. Nem véletlenül talált széles körű egyetértésre Francis Fukuyama megállapítása a történelem végéről.
Akkor úgy tűnhetett, hogy Carl Schmitt német államjogász XX. század első felében papírra vetett, majd követői által hirdetett nézetei szintén a múlt emlékei közé soroltatnak. Hiszen az általános megkönnyebbülés hangulatában ki lapozgatta volna Schmitt írásait, köztük a fogalmazvány formájában már 1927-ben, kötetben pedig pár évvel később megjelent tézisét. A politika fogalma című munkájában ugyanis azt fejtette ki, hogy a specifikus politikai különbségtétel, amire politikai tettek és motívumok visszavezethetők, az éles határvonal.
A politikai gondolkodás és a politikai ösztön elméleti és gyakorlati próbatétele a barát és ellenség közötti különbségtétel. A nagypolitika csúcspontjai azok a pillanatok, amikor az ellenség a maga konkrét formájában felismerhetővé válik.
