Nehéz visszakövetni, mivel indult a magyar közélet őszinteségi rohama. A figyelmetlen néző már csak azt vette észre, hogy a NER hirtelen nem utcai harcosnak tűnik, és nem is mackónadrágos, pufidzsekis kötekedőnek a kisbolt előtt, hanem zombinak, ami a kívülről és belülről is a szemünk előtt esik a darabjaira. Még meglepőbb, hogy ez a drasztikus imázsrombolás alig három hét alatt zajlott le.
Az események olyan lendülettel eszkalálódtak, hogy csak a legsúlyosabb politikai dzsánkik tudják felidézni, milyen sorrendben dőltek egymás után a dominók. Levezetésem a magyar néplélek reményteli átalakulásáról szól, de mielőtt elérnénk ide, gyorsan tekintsük át, hogy zajlott 2026 tavaszának nemzeti sztriptíze.
Gereblyék, amerre csak látunk
Az első követ meglepő módon a kormány rúgta el, amikor a propagandamédiában megjelentették Panyi Szabolcs tényfeltáró újságíró leghallgatott telefonbeszélgetését egy uniós diplomatával. Bár a kormány azzal magyarázta a lehallgatást, hogy az újságíró megadta Szijjártó Péter telefonszámát, (amely egyébként minden szerkesztőségben, nagyobb intézményben, vállalatvezetőnél megvan), sokan inkább tudjuk-hol-laksz jellegű fenyegetésként dekódolták a cikket.
Ezt követte Panyi posztja, amiben közzétette az orosz és a magyar külügyminiszter szívélyes csevegését, felfedve hogy a magyar kormány a szlovák belügyekbe avatkozna be orosz segítséggel.
Majd felgyorsultak az események. Kijött a Direkt36 cikke, amiben a magyar kormányhoz köthető, Tisza elleni titkosszolgálati akció meghiúsulásáról esik szó. Itt jelent meg először Gundalf és Buddha neve: a két informatikus, akik megvezették a párt bedöntésére szervezkedő, titokzatos Henryt.
A cikk megjelenésének másnapján kiállt a nyilvánosság elő a nyomozó, Szabó Bence, akinek gyanús lett, hogy a Nemzeti nyomozóirodát politikai bunkósbotként használja az állam az egyre erősebb ellenzéki párt ellen.
Szabó Bence második interjúja után jött a nagy meglepetés: a Gundalfként emlegetett informatikus ült be a stúdióba, hogy félelem nélkül beszéljen a Tisza-ellenes művelet bénázásairól. Interjújából sokan azt szűrték le, hogy a titkosszolgálatok immár a Fidesz érdekében tevékenykednek, miközben nem sok jele van annak, hogy tényleg Zelenszkij férkőzött volna be az ellenzék soraiba.
Ezek után állt ki a nyilvánosság elé Pálinkás Szilveszter százados, hogy a banánköztársaságokra jellenző viszonyokat tárjon fel a hadseregen belül is: állítása szerint a miniszterelnök fia isteni sugallatra szervezett volna öngyilkos missziót Csádba, és ehhez meg is kapta a kormányzati hozzájárulást.
Aztán jött az előre kiszivárgó hamiszászlós művelet gyanúja, a Gazdasági versenyhivatal egyik vezetője pedig arccal, névvel tárta fel, hogyan nyúl bele a kormány az elvileg független vizsgálatokba. A végén már nem is tisztségviselők, hanem nagyvállalkozók álltak ki a Fidesz túlhatalmát kritizáló nyilatkozatokkal, mint tette azt Wáberer György is.
Mindeközben a Fidesz, a hivatalai és a sajtója előállt ugyan kémvádakkal, kiszivárogtatott telefonbeszélgetésekkel, és bizonyítéknak szánt, megvágott kihallgatási felvételekkel, de az általa fesett kép nem tisztább, hanem csak egyre maszatosabb lett. És itt érkezünk el a tanulsághoz.
https://hvg.hu/360/20260411_katonak-rendorok-kitalalas-szabo-bence-palinkas-szilveszter-pszichologia
A diktatúra mi vagyunk
2026 tavaszán váratlanul a napnál világosabb lett, hogy az Orbán-kormány nem félelmetes erejével, ügyességével, vagy a nála lévő Szent Grál erejével irányította az országot. Egyetlen biztos tudása volt:
Tudta, hogy a magyar társadalomban milyen mélyek az öncenzúra gyökerei.
A rezsimet valójában az tartotta életben, hogy a hivatalnokok csendben végrehajtották az utasításokat. Hogy a katonák maguk közt dörmögtek a hülye parancsokon. Hogy az ellenzék inkább csak addig ment, ameddig a parlamenti fizetése engedte. Hogy a művházas programszervező a biztonság kedvéért be sem fogadott olyan produkciót, amiről azt gondolta, hogy valaki odafönn talán nem örül neki. A független sajtóval pedig a legelégedetlenebbek is inkább csak név nélkül, kitakart arccal álltak szóba.
Jobb nem keresni a bajt. Tudjuk, hogy ezek mire képesek.
A választást megelőző, felfokozott hangulatban viszont kiderült, hogy odafönn mire képesek valójában. A hatalom tudása, szervezettsége, ereje önmagában csak arra elég, hogy belelépjenek az előttük fekvő gereblyébe.
Ha kisztivárogtatnak egy kihallgatási videót, megtudjuk, hogy milyen ügyetlen is a csendőrmentalitású nyomozó. Ahol merényletet látnak, ott háborítatlan táj fogadja az újságírót. Ha pedig erőt mutatnának, akkor megtudjuk, hogy valójában kisegérnek tartják magukat és országukat is, ahogy arról Orbán bazsalygott Putyinnal.
Az egymást erősítő civil megszólalások voltak azok, amik elbátortalanították az egyre diktatórikusabb magyar vezetést. Nem is csak az utóbbi tizenhat év, hanem több évtized történelmi terhe esett le a magyarok válláról. Megéreztük, mekkora ereje van az egyes állampolgároknak.
Sokan ébredtek rá arra, hogy a becstelenségek feltárása, a visszaélések kiszivárogtatása nem hazaárulás, hanem éppen az ellenkezője annak. Nem az öntelt, korrupt hatalomhoz kell hűségesnek lenni, hanem azokhoz az elvekhez, amelyek egy egészséges társadalmat működtetnek. A demokráciának, az emberi jogoknak, az átláthatóságnak, a becsületességnek tartozunk elszámolással. És ha ezek sérülnek, akkor jogunkban áll kiteregetni a szennyest.
Jelen sorok még a választás előtt íródnak, nem tudni, ki irányítja Magyarországot a következő négy évben. Annyi azonban biztos: az öncenzúrának akkor is véget kell vetnünk, ha új kormány jön, éppen azért, hogy ne jussunk megint ide. De akkor sem szabad elhinni, hogy a visszaélések feltárása hazaárulás, ha a jelenlegi hatalom irányítja tovább az országot. Most már tapasztalatunk van arról, hogy az erő a mi kezünkben van.
Nyitókép: Reviczky Zsolt / HVG
