Április elején írtam utoljára heti beszámolót, azóta olyan nagyot fordult a világ (na jó, a világ nem forgolódott mégsem annyira, szóval maradjunk annál, hogy Magyarország), hogy tulajdonképpen képtelen vagyok visszaidézni, mi is járt a fejemben akkor. Bizakodás, nyilván, de félelem is, mi lesz, ha valamit túlgondoltunk, ha hitegettük magunkat, hamis reménnyel töltekeztünk, vagy akkor mi történik, ha sikerül, de a másik majd nem akarja elengedni, hogyan fognak festeni a pesti utcák, és a debreceniek, pécsiek, alsórácpácegresiek? Lesz-e összefeszülés, barrikád, lovasroham, vér? Gondoltam-e, jut most eszembe, hogy egy ekkora buli lesz ennek az egésznek a vége? Nem hiszem. Gondolhattam szépeket, talán gondoltam is, de konkrétan utcabál azért nem lebegett a szemeim előtt. Azonnal minden jobb lett, de hogy jó is lesz-e, vagy hogy a jó mit jelent majd pontosan, azt továbbra sem lehet megmondani. Illetve én nem tudom.
Hogy a szörnyű, a rosszabb, a rossz és a majdnem jó elől ugyanakkor máris megmenekültünk, abban teljesen biztos vagyok.
Volt egy pillanat, amikor jó lett volna otthon lenni, de ez már elmúlt megint. Nem mintha máris kiábrándultam volna bármiből is (bár bele sem voltam ábrándulva valójában), hanem egyszerűen csak visszatért a messzelét kellemes mellékíze. A páholy-effektus, hogy védett helyről nézem az adok-kapok újabb és újabb fordulóit. Olyan ez, mint amikor egy vihart bámul odabentről az ember, vagy mondjuk – a couleur locale jegyében – egy tájfunt. Gyönyőrű, le sem tudjuk venni róla a szemünket, de azért jó, hogy nem vagyunk odakint az utcán.
Bár, ahogy vesszük. Mit jelent az utca ma már? Az online terek éppúgy utcának számítanak ebben az értelemben, mint a valódi utcák. Tehát mégis kint vagyunk mi is. Máris érzem, hogy a bőrőmre tapadt az átázott ing.
A minap iskolai nyílt napon voltunk. Szombaton, mert itt szombatra szervezik az ilyesmit, ne maradjon le róla a dolgozó ember (igaz, szombaton is dolgozik a többség, na de mégis, a hétköznap munkanap, a hétvége lehet az ilyen tanulságos programok ideje). Tudszab ez is, csak másféleképpen. Szóval álltam félig a folyosón, félig a nyitott tanterem ajtajában, házipapucsomban egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontomat, bevallom, unatkoztam. Egyfelől nem az első japán iskolai nyílt nap volt ez az életemben, és messze nem is az utolsó, másfelől – bár szignifikánsan több jött át belőle, mint egy évvel ezelőtt – még most sem értettem a dolgok nagyrészét. Tankát írtak a gyerekek, kezével mutatta a tanárnő a szótagszámot, go, sicsi, go, sicsi, sicsi. A témát egy kalapból húzták ki, volt ott délutáni elfoglaltság, kedvenc állat, család, sport, utazás. Egyet-egyet fel is olvastak, na, ott már nem voltam képben. Kicsit hátrébb húzódtam, és a hátizsákom takarásában rápillantottam a telefonomra. Egybillió-háromszáztizenegymilliárd, bazdmeg, kellett ez nekem. Aztán meg a nevesítés, mi lesz, Wáberer’s helyett Tiborcz’s vagy Ráhel’s? Akkor már inkább az érthetetlen iskolai tankák!
https://hvg.hu/gazdasag/20260514_1-billio-311-milliard-forintos-szerzodest-kotottek-a-4ig-vel-a-valasztas-elott
Most akkor ez párhuzamos valóság, vagy egyszerűen csak ilyen az élet? Mármint párhuzamos-e az én valóságommal az otthoni, illetve az otthoni jelenvalóság párhuzamos-e azzal, ami volt, részben van, és még inkább lehetett volna. Ennyi párhuzam már nem hogy a végtelenben nem találkozik – elvileg – de azon túl sem. Ehhez képest viszont a tapasztalat: máris találkoznak, itt vannak együtt a szemem előtt, nem lehet őket szétszálazni. Hiro-szan, japán barátunk, akinek a családjával a nyílt nap után kimegyünk egy közeli parkba grillezni, éppen azt tanítgatja, hogyan kell a fésűkagylót meg a tengeri csigát elkészíteni szabad tűzön. Egy kis vaj meg egy kis szójaszósz a kagylóra, egy pár csepp ízesítő a csigára, és aztán kész is. Semmi flinc-flanc, fogja az ember és bekapja. Nem sokkal később félrevonulok a dohányzásra kijelölt területre (komoly dolog ez itt, tilos a köztéri bagózás, csak ott szabad, ahol elkerített cigi-karám van, de ott aztán összegyűlik a nép), és pöfékelés közben óvatlanul megint előveszem a telefonomat. Vernisszázs, rögtön elfogytak a jegyek, megy a nép borzongani, kárörvendeni, rácsodálkozni, nevetni, sírni. Megértem, tényleg, és talán nem is lehetne ezt az egészet jobban varázstalanítani.
A NER szellemvasútja a Karmelita lett meg a többi. Közben Orbán úgy eltűnt, mint Damon Hill. Vagyis nem, visszatért, és – mik vannak! – benácult.
Egyrészt az önmagában sem kis teljesítmény, hiszen már eleve be volt náculva, másfelől meg ha ezt látja üdvözítő útnak, akkor van ott baj. Mondjuk az is tény, van baj, baj van, volt is, lesz is. De a Vadhajtások mint igeforrás? Hát ez a szellemi kútfúrás nem hinném, hogy sok termálvizet fog felhozni a főninek. Az egykori főninek. Az orbánbőrbe bújt ex-Orbánnak. Mondjuk ez már nem az én gondom, nem is a miénk, talán egyedül az övé. Az meg kit érdekel?
Visszamegyek, feltesszük a halat is a tűzre, szépen sistereg egyből, ahogy kell. Körülnézek, minden a helyén van. Ami lehullott, annak az a helye.
Vernisszázs – Magyar Péter „tárlatvezetést” tartott Orbán Viktor egykori hivatalában, a Karmelitában, bemutatva az ottani luxust. Több hasonlóan pazarul berendezett minisztériumot is meglátogatott. A Karmelitát megnyitotta a nagyközönség előtt, a hatalmas érdeklődés nyomán az első hétre már elfogytak a foglalható látogatási időpontok.
Egybillió-háromszáztizenegymilliárd – Egy hónappal a választás előtt a Honvédelmi Minisztérium 1 311 050 000 000 forint értékű keretszerződést kötött a NER alatt informatikai óriássá nőtt 4iG űrtechnológiai cégével. „Az oligarcha urak tekintsék úgy, hogy a szerződés nem létezik” – üzente Magyar Péter, és a már megérkezett 30 milliárdos előlegszámlát sem fizeti ki az új kormányzat.
Tudszab – Barabási Albert-László világhírű hálózatkutató felkérésre vezércikket írt a tekintélyes Science nevű lapba. Magyarország a kormányváltás után példát mutathat a világnak, hogyan lehet újraépíteni a tudományos szabadságot.
Nevesítés – Egy laktanya neve örökség, tartás, identitás – mondta Ruszin-Szendi Romulusz új honvédelmi miniszter, amikor visszaadta a 2023-ban Mária Teréziára átkeresztelt Petőfi laktanya nevét. Eközben a Tiborcz istván érdekeltségébe tartozó logisztikai társaság nevét, a Wáberer’st lecserélik – az új név még nem ismert –, miután a cég névadója és eredeti tulajdonosa, Wáberer György az elmúlt hetekben nyíltan kiállt a Tisza Párt mellett.
Nyitókép: HVG / Fazekas István