Magyarországon az elmúlt másfél évtized médiavitáinak egyik központi kérdése az volt, hogy a közmédia képes-e még közszolgálati funkciót betölteni, vagy a kormányzati kommunikáció infrastruktúrájává vált. A magyar közmédia politikai elfogultságának, szerkesztői függőségének és közpénzből finanszírozott propagandisztikus működésének kritikája továbbra is megkerülhetetlen kérdés. A közmédia demokratikus szerepéről és lehetséges jövőjéről az elmúlt időszakban több fontos elemzés is megjelent, köztük Sükösd Miklós gondolatébresztő írása. A közpénzből fenntartott médiarendszer esetében a kiegyensúlyozottság, a pluralizmus és az elszámoltathatóság nemcsak szakmai elvárás, hanem demokratikus minimum.
Miközben azonban Magyarországon az elmúlt másfél évtized médiavitái elsősorban a közmédia politikai elfogultsága körül forogtak, kevesebb figyelem jutott arra, hogy közben a digitális platformok, az algoritmikus tartalomterjesztés és a mesterséges intelligencia alapjaiban alakították át magát a nyilvánosságot.
A közmédia logikája kontra az algoritmusok figyelemgazdasága
A 20. század közszolgálati médiamodellje arra az alapfelismerésre épült, hogy a demokratikus nyilvánosság nem hagyható kizárólag a piac logikájára. Ez a gondolat formálta a BBC-t, a német ARD–ZDF rendszerét és hosszú időn keresztül az európai médiaszabályozást is.
Az európai jog abból indul ki, hogy a közszolgálati média nem egyszerűen egy médiapiaci szereplő a sok közül, hanem demokratikus infrastruktúra, azaz olyan intézmény, amelynek feladata a közéleti tájékozódás, a kulturális sokszínűség és a társadalmi pluralizmus fenntartása akkor is, amikor ezek piaci alapon nem feltétlenül kifizetődők. A tagállami és uniós szabályozási megoldások ugyanakkor egy egészen más médiavilágban születtek, mint amiben ma élünk. Olyan korszakban, amikor a nyilvánosság viszonylag koncentrált volt, és a médiafogyasztók jelentős része ugyanazokhoz a hírekhez, politikai vitákhoz és kulturális referenciákhoz jutott hozzá.
https://hvg.hu/itthon/20260518_kormanyinfo-mtva-kozmedia-atvilagitas-kormany-dontes
A médiarendszer természetesen akkor sem volt soha teljesen semleges vagy torzításmentes, hiszen a demokratikus garanciákat végső soron mindig emberekből álló intézmények működtetik. Létezett ugyanakkor valamiféle közös információs tér, és a közéleti viták nagyrészt ugyanazon tényekből indultak ki. Mindez ma egyre kevésbé igaz nemcsak Magyarországon, hanem Európában és világszerte is.
Az okostelefonok általánossá válása, a digitális platformok térnyerése, a közösségi média dominanciája és a tartalomfogyasztás algoritmikus személyre szabása fokozatosan törte szét a korábbi közös nyilvánosságot. Különösen látványos ez a fiatalabb generációk esetében. Számos európai kutatás azt mutatja, hogy a 30 év alattiak jelentős része már nem televíziós hírműsorokból vagy hagyományos sajtótermékekből tájékozódik elsődlegesen, hanem platformokon keresztül. A közéleti információk fogyasztása egyre inkább a TikTok, a YouTube, az Instagram vagy más digitális platformok algoritmusai által vezérelt környezetben történik.
A nyilvánosság kapuőrei ezért ma már egyre kevésbé szerkesztőségek, és egyre inkább automatizált ajánlórendszerek.
A nyilvánosság szerkezete így fokozatosan eltávolodik attól a modelltől, amelyre a 20. századi médiaszabályozás és a közszolgálati média intézményrendszere épült.
A platformok működésének logikája ráadásul gyökeresen eltér attól, amelyre a közszolgálatiság épült. A közszolgálati média a kiegyensúlyozott tájékoztatásra, a pluralizmusra és a demokratikus közvita fenntartására törekszik. A figyelemgazdaság logikája ezzel szemben nem a mély közéleti tartalmaknak, a regionális nyilvánosságnak, a kisebbségi kultúrának vagy a hosszú távú demokratikus tájékozódásnak kedvez, hanem elsősorban azoknak a tartalmaknak, amelyek gyors reakciót, intenzív érzelmi bevonódást és tartós felhasználói aktivitást váltanak ki.
A probléma ezért ma már nem pusztán az, hogy egyes médiatartalmak politikailag elfogultak vagy manipulatívak, hanem az is, hogy maga a közös nyilvánosság válik instabillá. Egyre kevésbé létezik olyan közös információs tér, amelyben a társadalom különböző csoportjai ugyanazokról a kérdésekről, ugyanazon tények alapján folytathatnak vitát. A platformok által darabokra tördelt nyilvánosság így a közszolgálatiság kérdését is új megvilágításba helyezi.
A közszolgálati média szükségessége ma már nem kizárólag abból fakad, hogy a piac nem állít elő elegendő kulturális, oktatási vagy kiegyensúlyozott közéleti tartalmat.
A valódi kérdés ma inkább az, hogy képes-e egy demokratikus társadalom hosszú távon működni olyan intézmények nélkül, amelyek legalább részben képesek közös referenciapontokat, hiteles tájékozódási kereteket és politikailag plurális vitateret fenntartani.
A platformok korában ugyanis a nyilvánosság válsága egyre kevésbé médiapiaci kérdés. Sokkal inkább annak kérdése, hogy maradnak-e még olyan demokratikus intézmények, amelyek képesek ellenállni a figyelemgazdaság megosztó logikájának.
https://hvg.hu/360/20260529_kozmedia-europai-unio-propaganda-fuggetlenseg-bayer-judit
Ebben a helyzetben a politikai-közéleti viták pártatlan közvetítése sem „régi típusú” médiapolitikai kérdés többé, hanem a demokratikus stabilitás egyik feltétele. A közszolgálati média legitimációja ma már nem pusztán kulturális vagy oktatási funkciókon múlik, hanem azon is, hogy képes-e olyan közös fórumként működni, ahol különböző politikai és társadalmi álláspontok egyáltalán találkozhatnak egymással.
A mesterséges intelligencia és a hitelesség válsága
Mindezt tovább bonyolítja a mesterséges intelligencia (AI) térnyerése. A mesterséges intelligencia megjelenése alapjaiban változtatja meg a médiatartalmak világát. A generatív AI ugyanis nem csupán egy új gyártási eszköz, hanem gyökeresen átírja a médiatartalom – a szövegek, álló- és mozgóképek – hitelességének fogalmát.
Egy olyan környezetben, ahol szövegek, videók, hangfelvételek vagy akár médiaszereplők mint személyek mesterségesen előállíthatóvá válhatnak, a nyilvánosság egyik legfontosabb kérdése az lesz: milyen intézmények képesek a bizalom fenntartására egy mesterségesen előállítható tartalmakkal telített médiakörnyezetben?
És itt kezdődnek a valóban izgalmas 21. századi szabályozási kérdés.
