Tipikus berlini térben állok: a Zirkus Mond az amúgy hagyományosan jobban fésült Prenzlauer Berg vonatsínek melletti részén található romkocsma-jellegű hely, egy közepes méretű cirkuszi sátorral. Vannak itt mindenféle újcirkuszos előadások, mi egy drag show-ra érkezünk. A régóta kint élő magyar szállásadóm haverja az egyik fellépő, egy kétméteres, félmeztelen srác tűsarkú combcsizmában. Vele beszélgetünk, van még velünk egy görög és egy magyar barát is. Egy ponton nyilván téma lesz, hogy elküldtük Orbánt. Hogy mi, magyarok megcsináltuk. Átfut a fejemen, mit szólna ehhez Czunyiné Bertalan Judit, és halványan elmosolyodom.
A város másik felén, Neuköllnben, ahol gyerekkori legjobb barátom él már kisgyerekekkel és német társsal, olyan uniós plakátkampány vár, amit otthonról ismerek fel. Nem sokkal a választások után jelentek meg ezek a poszterek, alapvetően demokratikus értékeket hirdetnek. Az egyik, ami pesti utcákról ismerős, épp a sajtószabadság fontosságáról szól. (Ez az a változat, amit Budapesten csak a választások után mert kirakni az Európai Bizottság.) Szürreális élmény évtizednyi masszívan mindenfélefób kékplakátos őrület után. 16 év ellenségszerepbe kényszerülés után.
Ennek az egésznek alig pár hónapja van vég(r)e. Budapest már újra Európa? Nyugat-e? Mi ez a helyzet, amiben mi, kelet-európai szemlesütők, a történelem kisemmizett, birkának gondolt népe mutatunk utat nyugati barátainknak? Ránk nézzetek! Nálunk az utcán táncolnak az emberek.
Orbán kétségkívül nagyobb hangsúllyal tett fel minket a világpolitika térképére, mint amilyen helyünk ott racionális indokok alapján lenne. Erről mindig azt gondoltam, hogy inkább higgyék rólunk, hogy nyereg alatt puhítjuk a húst, minthogy arról legyünk híresek, hogy itt elterjedt a széljobbos, konzervatívnak, családinak és kereszténynek hazudott, korrupcióra kiválóan alkalmazható valósághajlítás, before it was cool. Hogy nálunk már akkor hergeltek kormányzati szinten menekültek ellen, amikor máshol még nem.
Ha már xenofóbia: egy barátom nemrég Amerikában járt. Amint beült az első taxiba, és a sofőrrel elindult a szokásos honnan jöttél-beszélgetés, az nem győzött gratulálni neki. Azt mondta, a magyarok reményt adnak neki. Mi, posztszovjet kisállam lakói. Mi, akik olyan sokáig egzotikus portéka voltunk a demokratikus berendezkedést preferáló emberek között, szerte a világban.
MHGA
Az amerikai-magyar politikai összefonódás amúgy is izgalmas téma CPAC Hungarytól Arthur J. Finkelsteinig, pláne, ha hozzáolvassuk a Direkt36 friss anyagát a 2026-os Fidesz kampány összeomlásáról, és Orbán „minden pillanatot uralni kell” Balázs lázálmairól – de ez egész külön levelet érdemelne.
Különösen érezhették magukat freakshow-szereplőnek azok, akik szakmájukból kifolyólag sokat utaztak vagy sok külföldivel dolgoztak együtt. Ugyanezzel az amerikai úton járó barátommal, aki amúgy kutató, szóba került, hogy eddig nemzetközi konferenciákon alap társalgási téma volt a szegénymagyarozás. Sokaktól hallottam ugyanezt, tapasztaltam magam is ezt a furcsa csillogást. Hivatkoztam például szomorú helyzetünkre híres interjúalany sajtósát felkeresve; vagy írtam hosszú cikket uniós közösség felé arról, hogy mindenféle kivéreztetés mellett azért nem zárnak börtönbe, és aktív az alternatív művészeti terület.
Mikor külföldön jártam, hosszú kiselőadások után is nehezen értették, hogyan is élünk mi itt. Nem Oroszország, Kína vagy Törökország, de még csak nem is Csehország. Nem visz el a fekete autó, de… (és ide mindenki hozzágondolhatja a magáét). Mi most az identitásunk? Eddig lehettünk ellenállók és/vagy jobb sorsra érdemesek. Most lehetünk kitalálók és iránymutatók? Miközben a derű és a kíváncsiság mellett azért baromira el is fáradtunk ebben az egészben. És persze ott a PTSD és a félelem: minden rendben lesz? Hatalmas a felhatalmazása a jelenlegi kormánynak. Okén fogják csinálni? (Define oké.)
Egy biztos: annál csak okébban lehet, mint ahogyan eddig volt. Nehéz, nagyon nehéz alulmúlni azt, amiből jövünk (heti kedvencem épp a túlárazott nyuszimotor sztori!).
Rendes lokálpatriótaként mindig büszke voltam a városi kultúránkra (lásd hírlevél). Arra, hogy még a mindenben sokkal nagyobb, hangosabb és őrültebb Berlinben is tudtam otthonosan érezni magam. De mit jelent ez egy újjáalakuló magyar társadalomban? Hogyan mutatkozunk be külföldön? A Parlament épülete mellett már nem szemlesütve, magam elé puffogva bringázom el. Már nem gondolok arra, hogy milyen szép ez a város, és tejóég, milyen szép lehetne.
Egyelőre nincsenek válaszaim, de ez nem is baj. Elég friss a helyzet mindenki számára. Pestieknek, magyaroknak, berlini magyaroknak. De bárhogyan is formálódik az identitásunk, és akármilyen patetikusan is hangzik: a kiállás, a felszólalás, a bántás megnevezése, az igazságtalanság megmutatása, a közösségszervezés mind-mind hatalmas pozitív megerősítést kapott. Ezek, mint belső iránytű, ugyanúgy maradhatnak az identitásunk részei, akárhol éljünk vagy akármit dolgozzunk.
Akkor is, ha a módokat még keressük: mi is, és láthatóan az új hatalmi szerepet belakó politikusok is.
Budapest (és környéke) nyáron sokkal szabadabb, kezd szokásos, fesztiváljelleggel is egybekötött programtolulás lenni. A hírlevél elején találtok az adott időszakban látogatható kiállítást, aztán napokra bontva következik a programajánlat. Észrevételek, ajánlatok, reklamálás: n.balkanyi@hvg.hu.
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
KIÁLLÍTÁS A HETEKBEN ROVATUNK
Hol? Képező Galéria
Mi? Szűrt Fény | Filtered Light
Ki? Barakonyi Zsombor, kurátor: Bán Blanka
Miről? „Barakonyi Zsombor világa egyszerre ismerős és radikálisan felforgatott. Mi lenne, ha a Szabadság híd felett hirtelen fejjel lefelé kezdene lebegni egy autó? Vagy ha egy sportrepülő a nedves aszfalton, a neonok fényében keresne kifutópályát? Az alkotó számára a metropolisz nem a beton, az üveg és az acél fizikai valósága, hanem egy kiterjedt, lüktető belső tér (…). A kortárs festőművész a város kemény, ipari rácsszerkezetein keresztül saját szellemi architektúráját, gondolatainak és érzéseinek vázát rajzolja meg (…). A tárlat címadó motívuma, a szűrt fény a kiállítás központi metaforája.”
Mikor? Június 18-ig.
