A választások óta eltelt bő két hónapban feltűnő volt a csend. Persze dübörgött a politika, a kormány megalakulásától, első intézkedéseitől volt hangos a közélet, a miniszterelnök kemény tempót diktált, és nem félt zajt csapni. Mégis jól kitapintható volt a csend: annak a közéleti zajnak a hiánya, amellyel a NER rezegtette szünet nélkül az idegrendszerünket. Eltűntek a kék plakátok, a megafonokból legfeljebb suttogás hallatszott, a fideszes pitbullok szájkosarat tettek magukra. Szürreális élmény volt ez az elmúlt tizenhat év valóságából kilépve: mint amikor a saját magától elidegenedett test egyszer csak megérzi, hogy él, és a zsibbadást felváltja az energia. A csend mint az eszmélés eszköze.
Hatvanpuszta, MNB-milliárdok, EU-pénzek, Trump és Putyin, oktatás és egészségügy, sajtó és jogbiztonság – hosszú listába lehet szedni az ország kifosztásának és kiszolgáltatásának az epizódjait. A NER több mint másfél évtizede alatt azonban a hatalma megtartásáért Orbán egy, talán kevéssé kézzelfogható területen is komoly károkat okozott. Ezek a károk azért is húsbavágóak, mert sokáig rejtve maradnak, és nem értjük, mi történik. A számlát pedig egy egész nemzet fizeti.
Ezért is feltűnő, hogy az elmúlt egy hétben ezt a csendet megtörve Orbán Viktor kommunikációs szőnyegbombázásba kezdett. A választást követően lassan elhalkuló, langyos posztolgatás után az elmúlt bő egy hétben csak úgy záporoznak a bejegyzések és a videók a volt miniszterelnök közösségi oldalán, előbb a Fidesz kongresszusa, majd a szerdai brüsszeli útja ürügyén érték egymás a nyilatkozatai, interjúi, sajtótájékoztatói.
Ha abból indulunk ki, hogy egy volt miniszterelnök, egy ellenzéki pártelnök megszólalásának súlya van, akkor akár oda is kilyukadhatnánk, hogy ezek a megszólalások lehetőséget teremthetnek valamiféle nemzeti önreflexióra egy választás és egy kormány-, sőt rendszerváltás után. Hogy ha valamikor, akkor egy kiadós vereség után eljön az ideje az őszinteségnek, és a személyes felelősségvállalás hozzátehet ahhoz, hogy az ország is megértse, mi is történt vele, hogy jutott ide. Orbán személyes és szakmai lelkiismeret-vizsgálata jó esetben hozzájárulhatna a gyógyuláshoz, a felépüléshez, de Orbán politikai horizontja mintha saját magánál már nem húzódna távolabb.
Én nem adom fel. Én sohasem hátrálok meg. Én nem fogok megváltozni. Én kuruc vagyok.
Én, én, én.
A leköszönő miniszterelnök még mindig úgy tesz, mintha minden rendben lenne az országban, és a kétharmados veresége csupán kampánytechnikai kudarc lenne, nem pedig ítélet az elmúlt 16 évről.
