1944 augusztusában a mai Moldova területén a második Iasi-Chisinau offenzíva eredményeként áttörtek a szovjetek, ami több igen súlyos következménnyel is járt a német hadvezetés számára. Ez az orosz győzelem jelentette az utolsó szöget a német-román szövetség koporsójában, így augusztus 23-án Mihály román király puccsal eltávolította az ország éléről a németek mellett túlságosan elköteleződött Ion Antonescu marsallt, és másnap immáron már a szovjetek szövetségeseként Románia hadat üzent a III. Birodalomnak.
Az új helyzet egyértelművé tette Berlin számára, hogy a háború a Fekete-tengeren véget ért. Ez persze nem ért senkit meglepetésként, hiszen az ukrajnai területek 1943 és 1944 folyamán bekövetkezett elvesztésével amúgy is a régió nyugati sávjára korlátozódott a jelenlétük, viszont a még ottlévő német alakulatok kivonása a román átállással sürgetővé vált. Nem utolsó sorban azért, mert a fekete-tengeri német flotta legfontosabb bázisai a romániai Konstancában és Galacban voltak, amelyeket a történtek következtében azonnal ki kellett üríteni és a hajók számára nem nagyon volt más út, mint a Duna.
A visszavonulás kezdeti problémái
Szerencsét jelentett a balszerencsében, hogy a fekete-tengeri német flotta logisztikai okokból nem rendelkezett túl nagy hajókkal (a hadszíntéren a tengelyhatalmak legnagyobb hajói a románok rombolói voltak), így csak kevés járművet kellett már az elején hátrahagyniuk. A tengeralattjáróknak például ez lett a sorsuk, hiszen a folyami hajózás közben borzalmasan sérülékenyek lettek volna, ráadásul a szövetségesek, elsősorban a britek 1944-től kezdve rendszeresen szórták vízi aknákkal a Dunát.
Ugyan a németek ezt a krízist hatékonyan voltak képesek kezelni, felállítottak egy kezdetben budapesti központtal működő aknamentesítő felügyeletet (Inspekteurs Minenräumdienst Donau), amely különböző módszerekkel biztosítani tudta a Duna hajózhatóságát. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem maradtak aknák a folyóban, és míg a robusztusabb folyami hajóknak – ha nem is volt életbiztosítás egy ilyenbe belefutni, de – volt esélyük a túlélésre, a náluk lényegesen sérülékenyebb tengeralattjárók számára azonnali halálos ítéletnek számított ez a találkozás.
A hirtelen kitört ezernyi válságon egyszerre úrrá lenni próbáló német hadvezetés triázstábláján sokadrangú problémát jelentett az Alsó-Dunán rekedt hajók kimentése. A front összeomlásával és Románia átállásával ugyanis német katonák százezrei rekedtek egy ellenséges ország területén, miközben azt is nagyon gyorsan kellett kitalálni, hogy hol és milyen erőkkel tudnak kialakítani egy olyan új frontvonalat, amely képes lesz megfogni a szovjet előretörést.
Így végül a Galactól délre, Brailában összeverődött flotta élére nem egy sokat próbált „tengeri medve” került, hanem a Kriegsmarine mérnökkarának egy magasrangú tisztje, Paul-Willy Zieb ellentengernagy kapta feladatul a menekülésnek is beillő visszavonulás megszervezését.
https://www.facebook.com/germanadmirals18491945/photos/konteradmiral-ing-paul-willy-zieb-03-june-1892-in-ruhland-hoyerswerda-silesia-09/365845131467608/
Igaz, Zieb nem minősült nyeretlen kétévesnek a szakmában, sőt, harci tapasztalatokkal is rendelkezett, bár az utolsó ilyet az első világháborúban szerezte. Azóta inkább hajógyártással foglalkozott, a fekete-tengeri flottánál is ez volt a dolga egészen addig, amíg hirtelen ki nem nevezték a menten Zieb-harccsoportnak is elkeresztelt flotilla parancsnokának.
