A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A múzeumok együttműködésének legrégebbi, és a nagyközönség számára mindmáig leginkább szembetűnő formája a műtárgykölcsönzés. Amint a múzeumok saját gyűjteményük bemutatásán túl elkezdtek egy-egy művésznek, irányzatnak, témának stb. szentelt időszaki kiállításokat szervezni, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek csak a saját anyagra támaszkodva ritkán lehetnek igazán átfogóak.
Több, mint kölcsönzés
Ma már a nagy kiállításokat népszerűsítő közleményekben gyakran az azokhoz műveket kölcsönző intézmények felsorolása foglalja el a legtöbb helyet. Egy-egy komolyabb tárgy kölcsönzésének előkészítése sokszor évekig tart, a kurrens művek megszerzéséért pedig a múzeumok esetenként komoly presztízscsatákat vívnak egymással.
Ezekben a hónapokban világviszonylatban a középkori bayeux-i falikárpit a legismertebb kölcsönzött műtárgy: a szakma egy részének ellenállását is legyőzve, a legmagasabb szintű francia–brit államközi megállapodás eredményeként néhány hónapra elhagyta állandó franciaországi otthonát, és a londoni British Museumba költözött.
Gyorsan kialakultak a múzeumok közötti szakmai együttműködés keretei is. Két vagy több intézmény gyakran fog össze művek eredetiségének vizsgálatára, provenienciájuk kutatására, bonyolultabb restaurálási feladatok elvégzésére, tanulmányok és kiadványok készítésére, szakmai programok szervezésére vagy egyebekre.
A bayeux-i falikárpit a British Múzeumban 2026. szeptember 7-én
AFP / Adrian Dennis
Ma már a kiállítások közös szervezése sem újkeletű együttműködési forma. Ilyenkor nem egyszerűen kölcsönzésről van szó: az intézmények közösen dolgozzák ki a kiállítás koncepcióját, és az annak mentén összeállított anyagot rendszerint valamennyi, az együttműködésben részt vevő múzeumban bemutatják. Ez a megoldás rendszerint mélyebb merítésű anyagot, költségmegtakarítást és összességében lényegesen nagyobb látogatószámot eredményez.
A Kunsthaus Zürichben például jelenleg két nagy, partnerintézménnyel közösen előkészített kiállítás is látható. A Maria Lassnig és Edvard Munch művészetét párbeszédbe állító tárlat esetében a Hamburger Kunsthalle a partner, míg a dán Vilhelm Hammershøi szóló show-ját a madridi Museo Nacional Thyssen-Bornemisza együttműködésével készítették elő.
A legújabb ötlet, jogi bonyodalmak
Az utóbbi években ugyanakkor egy újabb együttműködési forma is előtérbe került, amely már lényegesen összetettebb – például jogi, logisztikai és biztonsági – problémák megoldását teszi szükségessé. Elterjedésének fő oka, hogy a múzeumok akvizíciós büdzséi – még a legnagyobbaké is – egyre inkább lemaradnak az igazi csúcskategóriás művek piaci árai mögött. Egyfelől persze vigasz a múzeumok számára, hogy sokszor adományként is hozzájutnak ilyen művekhez, egy tudatos gyűjteményépítést azonban nem lehet kizárólag erre alapozni. Ráadásul azokban az országokban, ahol a védettség olyan formában nyilvánul meg, hogy a nemzeti kincsnek számító művek külföldre történő kivitelét csak akkor engedélyezik, ha azokra megadott időn belül nem sikerül belföldi vevőt találni, komoly nyomás is nehezedhet a múzeumokra, hogy „oldják meg a problémát”.
Nagyobb visszhangot természetesen akkor váltanak ki ezek az ügyletek, ha nemzetközi szinten is kiemelkedő jelentőségű múzeumokról és csillagászati összegekről van szó, a közös vásárlás azonban sokszor alacsonyabb szinten is működik.
Az igazán „nagyok” esetében a közös vásárlásoknak és tulajdonlásnak gyakorlatilag nincsenek földrajzi korlátai: több ismert művet különböző országokban, sőt különböző kontinenseken működő intézmények birtokolnak. Az észszerűség határain belül a résztulajdonosok száma sem korlátozott, bár a hármat csak elvétve haladja meg.
A jogi helyzet azonban nem egyszerű. Sokszor még a kölcsönzési szerződések előkészítése is több hónapos munkát igényel, a közös birtoklás pedig számos olyan kérdés tisztázását teszi szükségessé, amelyek a kölcsönzések esetén nem merülnek fel. Hogy csak egyet említsünk: vonatkoznak-e az érintett ország köztulajdonban lévő műtárgyakra vonatkozó rendelkezései a résztulajdonban lévőkre is? És mi a helyzet akkor, ha ebben – vagy bármilyen más, a művek jogi státuszát érintő kérdésben – a különböző országokban működő résztulajdonosokra eltérő törvények vagy alacsonyabb szintű nemzeti jogszabályok vonatkoznak?
Különböző módszerek
A megoldások nagyon különbözőek lehetnek. Előfordul például, hogy nem múzeumok, hanem államok lépnek fel vásárlóként, majd az így megszerzett műveket letétbe helyezik az azokat kiállító múzeumokban. Az sem véletlen, hogy a lentebb bemutatandó példák között két olyan is van, ahol nem egyetlen festményről, hanem egy festménypárról van szó. Ilyenkor a helyzet egyszerűbb: a közös tulajdon megkerülhető úgy, hogy az egyik kép az egyik félé, a másik a másiké, és egy szerződésben kikötik, hogy a két kép az érintett múzeumokban – sőt, bárhol a világon – csak együtt állítható ki.
Miközben a költségmegtakarítás a közös birtoklás legfőbb előnye, az ilyen konstrukciónak egyéb haszna is lehet. Nyilvánvalóan erősíti az érintett intézmények kapcsolatát és a köztük lévő bizalmat – persze minden kapcsolatot el lehet rontani –, emellett közös kutatások és restaurálási projektek kiindulópontja lehet, és időben figyelmezteti az intézményeket arra is, hogy az állandó kiállítás sem örök időkre szól. Az ilyen ügyletekben szinte mindig az állandó kiállításokban helyet kapó művekről van szó; nem is lenne értelme azért utaztatni – két gazda esetén rendszerint félévente-évente – a műveket, hogy aztán eldugják őket a raktárba. Így viszont a mozgás be van programozva a rendszerbe: végig kell gondolni, mi helyettesítse az éppen a másik félnél lévő művet, lehet-e, kell-e esetleg új kontextusba helyezni, vagy egy időszaki kiállítás anyagába integrálni a visszaérkezése után stb. Összefoglalva: a közös birtoklás több látogató és több szakember számára biztosít hozzáférést a műhöz úgy, hogy ennek biztosítása a legtöbb esetben nem jár aránytalanul nagy többletköltséggel.
Rembrandt: Maerten Soolmans portréja és Oopjen Coppit portréja
Wikimedia Commons
A közös múzeumi műtárgybeszerzés mindmáig talán legismertebb példáját a párizsi Louvre és az amszterdami Rijksmuseum szolgáltatta még 2015–2016-ban. Pontosabban nem is ők, hanem – jogi okok miatt – a francia és a holland állam. Az ügyet nemzetközi jellege bonyolította, a megoldást ugyanakkor megkönnyítette, hogy egy festménypárról volt szó. Rembrandt remekművei egy házaspár két tagját ábrázolják, és a Hollandiában töltött évszázadok után a mostani ügyletig a Rothschild család birtokában voltak Franciaországban. Nem meglepő, hogy mindkét ország, illetve mindkét múzeum meg akarta szerezni őket. A Christie’s közvetítésével megszületett megállapodásban végül
Maerten Soolmans portréja a holland, míg Oopjen Coppit arcképe a francia államé lett, egyenként 80 millió euróért. A képek azóta félévente költöznek: hol Párizsban, hol Amszterdamban láthatók.
Ugyanígy egy festménypár a tavalyi, nemzeti keretek között zajlott, ezért egyszerűbb történet főszereplője is. Itt a Rembrandthoz hasonlóan korának legnagyobb mesterei közé sorolt Frans Hals két portréjáról van szó, amelyek megszerzésére két hollandiai múzeum, a hágai Mauritshuis és a haarlemi Frans Hals Museum szövetkezett. A Sotheby’s-nél 7,95 millió dollárt fizettek a két festményért, amelyek most ugyancsak felváltva láthatók a két múzeumban, tovább gazdagítva amúgy is különleges értékű Hals-állományukat.
Frans Hals: Hegedűn játszó fiú
Wikimedia Commons
Jelentős példák
Az egyik első jelentős közös múzeumi vásárlás 1988-ban történt. Nagy-Britannia mindenképpen szerette volna az országban tartani a francia Nicolas Poussin remekét, a Mózes megtalálása című nagyméretű olajképet. Az ehhez szükséges, nem publikus összeget a további 15 Poussin-művel rendelkező londoni National Gallery a számos, e célból kapott adománnyal együtt sem tudta előteremteni, így végül az Amgueddfa Cymru – National Museum Wales-szel közösen szerezte meg a képet, amely azóta felváltva látható a két múzeumban. A mű külföldre kerülését állami kulturális alapok, alapítványok és magánszemélyek támogatásának segítségével sikerült megakadályozni.
A következő példa egyik szereplője ezúttal is az ilyen ügyekben jelentős aktivitást mutató londoni National Gallery, a partner azonban most más, nevezetesen a National Galleries of Scotland. Egyazon szerző, Tiziano két festményét, a Diana és Actaeont és a Diana és Callistot szerezték meg közösen, az előbbit 2009-ben, utóbbit 2012-ben. Az ügy érdekessége, hogy a két művet korábban is közös tulajdonos, egy főnemesi család kötötte össze, és a festmények – az úgynevezett Bridgewater-letét részeként – eddig is a londoni múzeumban voltak láthatók. A londoniaknak a képek végleges megszerzéséhez partnerre volt szükségük, mert a vételárak magasak voltak: az első festményt 50 millió fontért, a másodikat – hosszas tárgyalások után – 45 millió fontért adták. Különösen a második festmény vételára jött nehezen össze, mert a skót kormány azt már nem támogatta, így a két múzeumnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy alapítványi támogatásokkal és magánadományokkal kiegészítve előteremtsék a szükséges összeget.
Tiziano: Diana és Callisto
Wikimedia Commons
Még egy friss példa Londonból: a Tate és a National Portrait Gallery tavaly egy magánügylet keretében 2,37 millió fontért vásárolta meg William Dobsonnak a korai angol barokk fontos műveként számontartott, a Van Dyck-féle udvari portréfestészet hatását tükröző, 1635–1640 körül készült önarcképét. Az összeg nagyobb részét, 1,6 millió fontot a Nemzeti Lottó Örökségi Alap biztosította.
Kisebb anyagi lehetőségekkel és támogatói körrel rendelkező, például regionális múzeumok még együtt sem gondolhatnak Rembrandt- vagy Tiziano-művek beszerzésére, az összefogás azonban számukra is új lehetőségeket nyithat, például történeti vagy kultúrtörténeti jelentőségű művek megvásárlására. Jó példa erre két amerikai múzeum, a Mississippi Museum of Art és a Crystal Bridges Museum of American Art összefogása. Nekik tavaly 508 ezer dollárért közösen sikerült megvásárolniuk a C. R. Parkernek tulajdonított Frederick portréja című, 1840 körül született festményt, amely egy Mississippi környéki birtokról került elő. A mű azért számít különlegesnek, mert eddig mindössze egy, név szerint ismert rabszolgáról készült festményt tartottak nyilván.
Utolsó példánk szintén amerikai, és már szintlépést jelent a közös akvizíciókban: három vezető Los Angeles-i múzeum, a Los Angeles County Museum of Art (LACMA), a Museum of Contemporary Art (MOCA) és a Hammer Museum 2024-ben nem csupán egy-egy mű közös megvásárlására fogott össze, hanem egy jelentős helyi gyűjtő házaspár, Jarl és Pamela Mohn támogatásával és adományára építve közös kollekciót is létrehozott MAC3 néven. A gyűjtemény fókuszában a kortárs helyi művészek alkotásai állnak. A kollekció az adományok mellett saját vásárlásokkal is gyarapszik – leggyakrabban a Hammer Museum által szervezett Made in L.A. biennálék anyagából –, amelyekről a három múzeum szakemberei közösen döntenek. A gyűjtemény létrehozása és építése komoly lendületet adott a helyi szcénának, és új szintre emelte az intézmények közötti együttműködést.
A Hammer Museum Los Angelesben
Wikimedia Commons
Végül megemlítjük, hogy bár a műtárgyak közös birtoklása elsősorban intézmények között kerülhet szóba, nem teljesen ismeretlen gyakorlat magángyűjtők között sem. Erre friss magyar példa is van: a Zsolnay-porcelánok két kiemelkedő hazai gyűjtője, Törő István és Szabó András tavaly egy franciaországi aukción közösen vásárolta meg azt a nagy méretű Zsolnay-vázát, amelynek párdarabja 2013-ban éppen a Virág Judit Galéria árveréséről került a pécsi Janus Pannonius Múzeumba.
Nyitókép: Nicolas Poussin: Mózes megtalálása, 1651. Forrás: Wikimedia Commons
