Szinte az egész XX. században csak „fél szívvel” volt ünnepelhető hivatalosan március 15. Magyarországon. A Monarchia utolsó évtizedeiben még élt Ferenc József, a forradalom és szabadságharc kíméletlen leverője, de a későbbi vezetők (Horthy, Rákosi, Kádár) közül sem szerette senki igazán ezt a napot.

A magát az ellenforradalom vezérének tekintő Horthyt alighanem az 1918-19-es forradalmi évekre emlékeztette március idusa, a kommunista rezsim idején pedig a szabadságtörekvések miatt volt kezelhető negyvennyolc. Rákosiék 1948-ban ugyan még nagy ünnepséget rendeztek a forradalom centenáriumára, és akkor a kommunista párt első embere volt a vezérszónok is. 1950-re azonban már lelohadt a korábbi nagy lelkesedés, az állami és pártvezetők inkább a háttérbe húzódtak.

Március 15. helyett: Trianon és április 4.

Mementó sorozatunkban ezúttal azt vizsgáljuk, hogy miként emlékeztek meg a Magyarország történetének legnehezebb évei közé tartozó két esztendőben, 1920-ban és 1950-ben az 1848-as forradalomról és szabadságharcról. Jellemző, hogy egyik rendszer sem emelte ki a március 15-ei emléknap fontosságát. Rákosiék ekkoriban a szovjet felszabadítás ötödik évfordulójára, április 4. megünneplésére készültek, Horthyéknak pedig aktuálisabb feladatuk volt: bármelyik pillanatban felszólíthatták őket a trianoni békediktátum aláírására, és gyorsan kellett egy miniszterelnököt találniuk, aki vállalja ezt a nem túlzottan hálás feladatot.

Nézzük előbb a Horthy-korszak megemlékezéseit: meglepő módon a kor egyik vezető napilapjában, a Pesti Hírlapban az ünnep előtt egy nappal mindössze a 9. oldalon(!) jelent meg egy nyúlfarknyi „mínuszos” (cím nélküli) hír március tizenötödikéről. A szigorúan cenzúrázott lap munkatársai bújtatva próbáltak ekkor talán utalni a sajtószabadság fontosságára az 1848-as 12 pont felidézésével. Az is kitűnik az 1920-as cikkből, hogy igyekeztek megfelelni a kor törekvéseinek is: dőlt betűvel szedték például az Erdéllyel való unióról (egyesülésről) szóló követelést. Ráadásul „ál-forradalmakról” szóltak, nyilvánvalóan az 1918-as őszirózsás forradalomra és a Tanácsköztársaság napjaira utalva.

Nemzeti érzés: államfenntartó eszköz

A Pesti Hírlap ezt írta tehát március 14-én, a kilencedik oldalon: „(Március 15.) Az ál-forradalmaktól undort kapott a magyar nemzet; de az igazi nemzeti forradalmak emlékét örökké éleszteni fogjuk a lelkekben. Az 1848-iki nagy időkhöz most visszatért a nemzet. Ott folytatjuk, ahol akkor el kellett hagynunk. Március 15-ikének emlékét most fokozott lelkesedéssel kell megülni, mert a nemzeti érzés ma államfönntartó eszköz. (…) Az a 12 pont, amit e napon a magyar ifjak követeltek Petőfi és Jókai vezetése alatt, ma is nemzeti követelésünk: ’Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. (…) Kívánjuk az Uniót Erdéllyel…’ És e napon átkiáltjuk elszakított testvéreinkhez vigasztalásul Petőfi Nemzeti dalából: ’Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!’”

Az ünnep utáni első számában sem a címoldalon emlékezik meg március 15-éről a Pesti Hírlap. 1920. március 16-án ugyanis fontosabb hír, hogy a két hete, március elsején megválasztott kormányzó, Horthy Miklós új kormányt nevezett ki Simonyi-Semadam Sándor vezetésével. Horthy ekkor beszédet is mondott, de a korabeli tudósítás szerint március 14-én meg sem emlékezett a közelgő ünnepről, 15-ei szerepléséről pedig nincs hír a lapban.

Horthy nem ünnepelt, új kormányt nevezett ki

A Pesti Hírlap 1920. március 16-án, kedden ezt írta tehát: „Horthy Miklós kormányzó vasárnap kihallgatáson fogadta Simonyi-Semadam Sándor dezignált miniszterelnököt és előterjesztésére kinevezte az új kormányt.” Horthy hangsúlyozta beszédében, hogy „nehezebb körülmények között még nem vette át a kormányzást alkotmányos kormány ebben az országban.”

Hogy miért volt súlyos a helyzet, arra a negyedik oldalon kapunk választ. Párizsi tudósításokból kiderül, hogy az antanthatalmak békéről döntő fóruma, a nagyköveti konferencia „elutasítja a magyar kívánságokat”, és „tíz napi határidőt kapunk a béke aláírására”. Ez utóbbi értesülés nem bizonyult igaznak, a trianoni szerződést csak június 4-én kell aláírnunk, mert az antant ekkor még nem volt biztos abban, hogy meg tudja állítani Szovjet-Oroszország nyugati terjeszkedését. 1920 nyarára azonban kiderült, hogy a lengyelek feltartóztatták Trockij és Lenin csapatait, a bolsevik offenzíva kifulladt, így nem volt szüksége a Nyugatnak Magyarországra, és a korábbi megalázó békefeltételeket íratták végül alá Horthyékkal.

A vér parancsszava

Mindezek után lássuk, hol és hogyan emlékezik meg a lap március 15-éről! Csak az ötödik oldalon olvasható a tudósítás, amely így szól: „Ma nem lanyhuló divatból, hanem a vér parancsszavára ültük meg március Idusát mindenütt, legelsősorban az akadémia nagytermében”.

Ezután felidézi a Pesti Hírlap a Petőfi-társaság ünnepi ülését. Olyan, többnyire a keresztény-nemzeti kurzushoz tartozó írókat emelve piedesztálra, akikre ma már alig-alig emlékszünk: „A felolvasók és szereplők az irodalom és művészet büszkeségei voltak. Az irodalomtörténetnek egy fejezetét láttuk, amiből bús gyönyörűséggel fog olvasni az utókor. Mi a magunk nagy szerencsétlenségében is boldogok voltunk, hogy ezen a március 15-én hallhattuk Herczeg Ferenc ezüstszavú, bölcs megnyitóját, Ábrányi Emil fennkölt szépségű költeményét és Beöthy Zsoltot és Rákosi Jenőt, a magyar gondolat e két tiszteletreméltó apostolát. A második reformkor nagyjai ők, egy második Auróra pirkadó napjának lángsugarai, akik megvilágítják az utat, melyen az új élet elindul.”

Rákosi Jenő

Wikipedia

Az irodalomtörténész Beöthy Zsolt és a volt színigazgató Rákosi Jenő egyébként korábban sógorok is voltak, Beöthy öt évig volt férje Rákosi Szidi színésznőnek, Jenő lánytestvérének. A nyugatosok fő ideológiai ellenfele, a konzervatív-nacionalista Rákosi Jenő egyébként a Pesti Hírlap konkurensének, a Budapesti Hírlapnak volt a főszerkesztője több mint negyven évig (1881-1925), így nem véletlen, hogy tőle nem sokat idéznek a tudósításban.

A Pesti Hírlap talán éppen ezért is, inkább a Horthy-kor ünnepelt íróját, Herczeg Ferencet dicséri jobban: „Herczeg a sajtószabadságról szólott, és minden szavát aranyigazságként fogadták. Az akadémia másodelnöke túl van minden dicsérő jelzőn: gyönyörű, okos beszédét lapunk mai tárcarovatában közöljük.”

Herczeg Ferenc szerint ez a nemzetellenes sajtó gyásznapja

Herczeg írása valóban olvasható a lap 2. oldalán. Ebben Herczeg holt dogmának minősíti a sajtószabadságot. (Érdekes egyébként összevetni ezt azzal, amit 1950. március 15. előtt fog mondani a sajtószabadságról egy másik ideológus...) Herczeg Ferenc így fogalmazott tehát negyvennyolcról 1920-as beszédében: „A pesti sajtót a szabadságharcra az tette hivatottá és méltóvá, hogy a magyar nemzeti kultúra harcosa volt. A sajtó azonban magában véve még nem jelent kultúrát; csak alkalmas eszköze a kulturális építésnek épp úgy, mint a rombolásnak. A sajtót tehát a szerint kell értékelni, hogy milyen célok szolgálatában áll. A kard, mely a hazáját védő katona kezében villog, minden tiszteletre és kiváltságra érdemes; az útonálló kezéből azonban ki kell csavarni, össze kell törni a fegyvert. A nemzet, amely szabadságokkal védi meg a nemzet ellenségeinek fegyverviselési jogát, nem fölvilágosodott, hanem ügyefogyott. Tehát: Éljen a sajtószabadság! – de Vörösmarty szavaival: Addig éljen, míg a honnak él! Ezt a föltételt a királytól az újságíróig minden közpályán levő magyarnak vállalnia kell. És így, ha egyszer leszámoltunk a szavak igazi értelmével, március 15-ike a nemzeti sajtó szabadságünnepe és a nemzetellenes sajtó gyásznapja lesz.”

Herczeg szavai manapság szinte már ártalmatlannak tűnnek, de ne felejtsük el, hogy beszéde elhangzása előtt csaknem egy hónappal, február 17-én különítményesek hurcolták el Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét és Bacsó Bélát, a lap munkatársát. A két újságírót a megyeri Duna-parton gyilkolták meg bestiális kegyetlenséggel. A Népszavát akkor szigorú cenzúra alá vetették, és a február 19-i számból kihúzták azokat a sorokat, amelyek a feltehetően az Ostenburg-különítményesek által elkövetett gyilkosság részleteiről szólnak. Így nem jelenhetett meg, hogy „A halott fején két súlyos sérülést találtak, jobbszeme ki van ütve, orrcsontja betörve, nyakán szorosra hurkolt kötél. Lábai összekötve.”

Mindezt Szinai Miklós 1988-ban megjelent Ki lesz a kormányzó című könyvében közli. Szinai egyébként érdekes elmélettel állt elő művében. Szerinte Horthy szélsőjobbos ellenfelei adhattak parancsot Somogyiék likvidálására. Ugyanis Horthynak februárban már nem volt érdeke, hogy március elsejei kormányzóvá választása előtt nemzetközi botrány kerekedjen a különítményesek garázdálkodásából. Szinai úgy véli, valószínűleg Friedrich István korábbi miniszterelnök, a szélsőjobb háttérbe szorított képviselője adhatott ezért utasítást Somogyi és Bacsó megölésére.

Megszólal egy 48-as veterán

Mindez persze nem változtat azon, hogy Herczeg Ferenc szavait miként értelmezzük. De térjünk vissza március 15-ére, az 1920-as ünnepségekre. A Pesti Hírlap tudósítása szerint „az egyetemi ifjúság ünnepe méltó volt a nap jelentőségéhez”, megjelent itt egyébként egy 48-as veterán is. A lap szerint „Az ünnepet a Magyar Tudományegyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége rendezte (…) a Vigadó nagytermében. A Himnusz bevezető imádsága után Bornemissza Géza műegyetemi hallgató mondott nagyhatású, szép megnyitóbeszédet. Antal István, az Egyetemi Kör elnöke, a negyvennyolcas és a mai ifjúság históriai hitvallása között vont párhuzamot. (…) A kilencvenhárom éves Hegedűs Pál intézett ezután néhány szót az ifjúsághoz. A negyvennyolcas aggastyán beszéde mélyen meghatotta a hallgatóságot.”

Nézzük ezek után, hogy ünnepelte harminc évvel később a kommunista rezsim 1848-at! Természetesen ez már a személyi kultusz korszaka. Így a Szabad Nép ünnepi vezércikkében nemcsak a pártot és a Szovjetuniót kellett dicsőíteni, hanem Rákosi Mátyás egyik magvas gondolatát is beleszőtték cikkbe - jóllehet maga Rákosi nem szólalt meg ezen az emléknapon. (Rákosiék 1948-ban, a forradalom százéves évfordulóján nagy ünnepségeket rendeztek, de a későbbi időszakban sokkal inkább április 4., a szovjet felszabadítás került előtérbe.)

Csak a Kossuth-díjak átadásán vett részt március 14-én a pártvezér. S hogy kik kaptak Kossuth-díjat ekkor? Számos sztahanovista, így a korábbi Mementó-cikkünkben már idézett Muszka Imre, valamint egy brigád tagjaként Cukor Anna téglaadogató, sőt Horváth Ede esztergályos, a későbbi "Vörös Báró" is e kitüntetésben részesült. Tudósok (Szentágothai János, Erdei-Grúz Tibor – mindketten később akadémiai elnökök lettek), Veres Péter és Illés Béla írók, továbbá zeneszerzők (Weiner Leó, Kadosa Pál, Farkas Ferenc) mellett három szobrász is Kossuth-díjas lett. Kisfaludi-Strobl Zsigmond, Pátzay Pál és Csorba Géza egyaránt Sztálin megmintázásáért részesült az elismerésben. Pátzay még egy Lenin szobrot is készített ráadásul, Kisfaludi-Stroblnak pedig a gellérthegyi Szabadság-szobrát is jutalmazták. (Amúgy Sztálin március 15-én üdvözlő táviratot küldött a magyar minisztertanács elnökének, Dobi Istvánnak az ünnep alkalmából.)

Kisfaludi Strobl Zsigmond

null

A Kossuth-díjak átadása után néhányan köszönőbeszédet is mondtak. „Horváth Ede elvtárs”, a később a Rába-vezérigazgatóságáig emelkedett esztergályos például így szólt: „A Magyar Népköztársaságnak ezt a legmagasabb kitüntetését nem szavakkal, hanem azzal akarjuk megköszönni, hogy még fokozottabb lendülettel veszünk részt a munkában hazánk felszabadulása ötéves évfordulójának megünneplésekor és azután is. Ezzel akarjuk leróni hálánkat Pártunknak és nagy vezérünknek, Rákosi Mátyás elvtársnak. Ugyanakkor soha el nem múló szeretettel gondolunk a Szovjetunióra, amely hazánkat felszabadította, és a szovjet sztahánovistákra, akik a gépek mellett megmutatták nekünk, hogyan tehetjük munkánkat gyorsabbá, jobbá.”

A Szabad Nép vezércikke

A Szabad Nép a kommunista párt lapja 1950. március 15-én vezércikkben, a címoldalon írja az ünnepről: „Ismét március 15. évfordulóját ünnepeljük. A százkettedik évforduló ez – de csak öt esztendeje ünnepli szabadon és igazi értelme szerint történelmének e jelentős napját a magyar dolgozó nép. (…) Március 15. méltó ünneplése csak akkor vált lehetségessé, amikor „a nép önmaga lett ura önsorsának”, - amikor a Szovjet Hadsereg felszabadította hazánkat és dolgozó népünket. (…) Ha ma március 15-ét azzal a büszke érzéssel ünnepelhetjük, hogy munkásosztályunk, dolgozó népünk harcainak és erőfeszítéseinek eredményeként március 15-e örökségét végrehajtottuk és korszerűen kiteljesítettük, akkor ezt mindenekelőtt Pártunknak, a Magyar Dolgozók Pártjának köszönhetjük. Nekünk jutott az a történelmi feladat – mondotta Rákosi elvtárs – hogy valóra váltsuk és kiteljesítsük mindazt, amiért 1848 hősei Kossuthtal, Petőfivel és Táncsiccsal az élükön küzdöttek.”

De nézzük, hogy miként írt a sajtószabadság ünnepén a cenzúrázott sajtó. A Szabad Népben e címet találjuk: „A magyar sajtó szabadon terjesztheti az igazságot". Az alcím pedig: "Losonczy elvtárs beszéde a magyar újságírók szabadságünnepén”. A cikk szerint a Magyar Újságírók Országos Szövetsége megtartotta hagyományos szabadságünnepét, ahol "a serlegbeszédet Losonczy Géza elvtárs, a népművelési minisztérium államtitkára mondotta.”

Az utóbb börtönbe vetett Losonczy a sajtó szabadságáról

Az egy év múlva koncepciós perben elítélt, Rákosi-börtöneiben 1951-54 között megtört Losonczy 1950. március 14-én nemcsak Rákosit dicsőítette, hanem becsmérlő megjegyzéseket tett a pár héttel azelőtt a koncepciós Standard-perben elítélt amerikai és brit üzletemberekre, Vogelerre és Sandersre is, akikről Mementó-sorozatunkban már írtunk korábban. Losonczy korábban a Szabad Nép főmunkatársa is volt, 1954-es szabadulása után a Magyar Nemzet újságírója lesz. A Nagy Imre-komány tagjaként, államminisztereként 1956 után is letartóztatják, és annak a Kádár Jánosnak a börtönében hal majd meg 1957-ben, akivel több alkalommal is, 1949-51 között és 1956 folyamán is azonos kormányban ült.

Losonczy ezt mondta 1950-ben: „A sajtószabadság megteremtését és intézményes biztosítását a felszabadulás tette lehetővé hazánkban, azoknak a győzelmes harcoknak eredményeként, amelyeket dolgozó népünk a Párt vezetésével folytatott. A Magyar Népköztársaságban a sajtó és a rádió nem kapitalista – tehát nem hazug - értelemben szabad. (…) A mi sajtónk és rádiónk az igazat írja és mondja. A mi sajtónk és rádiónk nem hazudik, nem csapja be és nem vezeti félre a népet, leleplezi azokat a manővereket, amelyek a belgrádi fasisztákat kommunistáknak, önzetlen népbarátnak, Vogelert és Sanderst jámbor kereskedőknek akarják álcázni.”

Az újságíróból lett államtitkár, Losonczy így folytatta: „Ezeket a nagy feladatokat csak úgy tudjuk megoldani, ha szüntelenül tanulmányozzuk példaképünket, a szovjet sajtót, és mindent megteszünk a szovjet tapasztalatok elsajátítására és követésére. (…) Márciusi ünnepségünkön mi, a magyar sajtó és rádió dolgozói megfogadjuk, hogy minden tehetségünkkel és erőnkkel szolgáljuk népünk felemelkedését, hazánk szocialista építését, békénk megvédését és egységesen, fegyelmezetten, forró szeretettel követjük ezen az úton vezérünket és tanítónkat: Rákosi Mátyás elvtársat.”

Zelk Zoltán is a szabadságot dicsőíti

Losonczy szavaira rímeltek Zelk Zoltán szavai 1950-ben. Zelk az írók nevében magasztalta a szabadságot, amit 1950-ben ért el a magyar nép és a magyar író. Később Zelk is börtönbe kerül, 1956 után három évre ítélik, de amnesztiával ő 1958-ban szabadul, ellentétben Losonczyval, aki ekkor már halott.  A Szabad Nép beszámolója szerint az Írószövetség a székházában rendezte meg az 1950. március 15-i ünnepélyét. Ezen Illés Béla, a frissen Kossuth-díjat kapott író mondott megnyitóbeszédet. A lap szerint „az ünnepi beszédet Zelk Zoltán tartotta s azt a következő szavakkal fejezte be: Petőfi örök időkre példát mutat a magyar íróknak és költőknek. Kövessük őt most, amikor valóravált, amit írt: megvalósult a magyar nép és a magyar író szabadsága.”

Déry Tibor író

null

Végül nézzük, hogy mi történt az utcán 1950. március 15-én! Szabad ünneplésről aligha lehetett szó, éppen ezért a kivezényelt fiatalokkal igyekezett a kommunista párt és a kormány megtölteni a közterületeket.

Az utcára csak az ifjúságot engedték

A Szabad Nép március 17-ei beszámolója szerint „ragyogó tavaszi napsütésben ifjúmunkások és a tanulóifjúság tízezrei vonultak szerdán délelőtt rendezett sorokban vörös- és nemzeti-színű zászlók erdeje alatt a Petőfi tér felé, ahol a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége ifjúsági nagygyűlést rendezett. A Petőfi-szobor talapzatánál két leány és két fiú állt díszőrséget. Zsúfolásig megtelt a Petőfi tér és a kék ég felé száll az ifjak ajkairól az indulók hangja. Időnként felzengett a hurrá: a Pártot, Rákosi Mátyás elvtársat éljenezték az egységes ifjúsági szervezet megalakítására készülő munkás- és diákfiatalok. A teret övező házak falán feliratok: „Előre a Párt zászlaja alatt a Komszomol példája nyomán az egységes ifjúsági szövetség megteremtéséért!” Hatalmas éljenzés fogadta az ünnepségre érkezett Farkas Mihály elvtárs honvédelmi minisztert és Vas Zoltán elvtársat, a Tervhivatal elnökét. A Magyar Írószövetséget küldöttség képviselte: Déry Tibor, Illés Béla és Veres Péter Kossuth-díjas írók.”

Csak megjegyzésül tesszük ehhez hozzá: utóbb börtönbe került a már említett Losonczy Gézán és Zelk Zoltánon kívül 1956 után Déry Tibor is. A Horthy börtöneiben 15 évet töltő Vas Zoltánt a Nagy Imre-kormány idején végzett tevékenységéért internálták 1956 után. Míg Vas, Déry, Losonczy és Zelk ellen a forradalomban játszott szerepük miatt indult eljárás, addig a Kádár-rendszer idején ritka kivételként Farkas Mihályt az ötvenes évekbeli elnyomás miatt ítélték el. Farkast már 1956. október 23., tehát a forradalom kitörése előtt letartóztatták, bíróság azonban csak 1957-ben hozott ellene ítéletet.