Tóta W.: A nemfideszes büszkeség napja

Úgy alakult, hogy ez a Pride nem a melegekről szól. Bocs! Jövőre majd visszaadjuk nekik. Akkor majd megint a meleg méltóság menete lesz. Most mindazoké, akik megmutatják: ezeknek nincs hatalmuk felettünk. Az akaratuk, az ókorból előbogarászott hittételeik, a gyerekekre hivatkozó, álságos és primitív magyarázataik: semmisek.

Ez a Pride arról szól, hogy lerázzuk őket a nyakunkról, és nem ők írják már a szabályokat.

Ott a helye mindenkinek, akinek ebből elég volt. Tizenöt éven át tapostak el tanárt, diákot, tudóst, kisegyházat, újságot, menekültet, hajléktalant, hajléktalan gyereket, önkormányzatot, kis- és nagyvállalkozót, filmrendezőt, költőt. Bárkit, hogy meglegyen a napi emberáldozat. Hogy az elaljasított, elbutított drukkereik örülhessenek egy percig. Tizenöt év bullying ér véget: Budapest a sarkára áll, szembefordul, és az arcukba köp.

Loccsanjon!

Semmi bajuk ettől nem lesz a gyerekeknek. A Neander-völgyi prosztókra szabott ostobaság süt az indoklásukból: majd pont attól zavarodnak meg a fiatalok, hogy ezen az egy napon végigvonul egy menet a Kiskörúton. Mert ha ez nincs, akkor nyilván nem nézhetik meg a telefonjukon a tavalyi Pride-ot vagy a bécsit – konkrétan valamelyik kormányzati minyon videóján, a nyálas szörnyülködésével együtt.

Ezek mást se csinálnak évek óta, mint megjelenítik a homoszexualitást. És ezenkívül egy tényleg visszataszító devianciát.

Valószínűleg benne lesz a következő DSM-kötetben a mentális zavarok között. Az a kényszerképzet, hogy ők a nemzet, és aki mást gondol, annak nincs helye az országban. Tizenöt évig ment ez a bohóctréfa. Tizenöt éven át varázsoltak az egyharmad szavazataiból parlamenti kétharmadot. Aztán páváskodtak azzal, hogy ők a teljes magyarságot képviselik, és aki nincs velük, az nem magyar. Ennek vége van.