„Mondja, bátyám, van antiszemitizmus a maguk falujában?” „Á, nincs. De igény lenne rá!” Az ismert, de Magyarországon immár meghaladott vicc logikáját komolyan véve alkotta meg a Political Capital a jobboldali extremizmus indexét (derex – lásd módszertani írásunkat a 7. oldalon), hogy segítségével megvizsgálja, mekkora a kereslet Európában a szélsőjobboldali ideológiára.
A 29 európai országot tartalmazó listát Ukrajna, Bulgária és Magyarország vezeti, ahol minden negyedik-ötödik megkérdezett válaszai arra utalnak, hogy az illető értékrendje, világlátása közel áll ahhoz, amit a radikális jobboldali pártok hirdetnek. A jobboldali extremizmus iránti kereslet szerinti rangsor első nyolc helyezettje között egyetlen nem egykori szocialista állam (Görögország) szerepel. A hajdani keleti blokk országaiban a szélsőséges jobboldali eszmék iránti igény átlagosan háromszor akkora (13 százalék), mint Európa „boldogabb” felében (3,8 százalék). De kirajzolódik egy észak–déli törésvonal is: Görögországban, Olaszországban és Portugáliában 8–10-szer akkora a „kereslet” a szélsőjobb ideológiára, mint az északi uniós országokban és Norvégiában.
Az elemzésből az is kiderül, hogy némileg más tőről fakad a szélsőjobb iránti fogékonyság a gazdagabb, illetve a szegényebb európai országokban. Az egykori szovjet blokkban a rendszerrel, a kormánnyal és a közállapotokkal kapcsolatos elégedetlenség szolgáltatja a fő gyúanyagot (lásd ábránkat). Bulgáriában és Ukrajnában a megkérdezetteknek több mint a fele minősül ilyen értelemben rendszerellenesnek – Magyarországon 46 százalékuk –, míg például Hollandiában, ahol pedig relatíve erős szélsőjobboldali párt működik, mindössze 5 százalék ez az arány. Nyugat-Európa legtöbb országában (Portugália kivételével) ugyanakkor inkább az idegenellenességben, homofóbiában megnyilvánuló előítéletesség és az egyebek között a fanatikus rendpártiságban testet öltő radikális jobboldali értékorientáció teszi az embereket potenciálisan szélsőjobboldalivá. Svájcban minden kilencedik, Belgiumban, Ausztriában, Hollandiában, minden negyedik-ötödik polgár szélsőségesen idegenellenes.
Nyugat-Európában összességében azonban még így is jóval enyhébb a válaszokban megmutatkozó előítéletesség, mint a volt kommunista országokban. A magyarázatot erre részben Geert Wilders, az iszlámellenesnek mondott holland Szabadságpárt elnöke adta meg, amikor kijelentette: „Én csak kimondom, amit a többség gondol, de nem meri kifejezni.” A vizsgált nyugati országokban ugyanis a politikai korrektség és a tolerancia normája rendszerint lényegesen erősebb (sokszor az iskolai tananyagnak is része), mint az egykori keleti blokkban. Nyugaton a válaszadók egy része a kérdezőbiztos elől is elhallgatja kisebbségi csoportokkal szembeni előítéleteit – vagy legalábbis szalonképesebb fokozatot jelöl meg a többosztatú skálán –, míg a kontinens keleti felén leplezetlenül és nyersen zúdítja azokat a kérdezőbiztos nyakába. Az így kapott eredmények feltehetően mégsem torzítanak túlzottan: a szégyellt és rejtegetett előítéletek ugyanis a tapasztalatok szerint valóban ritkábban vezetnek nyíltan diszkriminatív, kirekesztő viselkedésformákhoz, mint az, amikor szégyenkezés nélkül ki lehet mondani az előítéletes „igazságot”.
Noha szélsőjobboldali pártok több európai országban is kiugró eredményt értek el az alacsony részvétel miatt számukra hagyományosan kedvező európai parlamenti választásokon, a derex index változásai az utóbbi hét-nyolc évben nem utalnak arra, hogy Európában egyre termékenyebb talajra hullanának az ilyenfajta radikális eszmék. A legtöbb országban 2003–2009 között alig változott az index értéke: Franciaországban 6,8-ról 4,5 százalékra, Németországban 3,2-ről 2,7 százalékra csökkent, Nagy-Britanniában pedig 4,6-ről 5,1 százalékra nőtt a szélsőjobb ideológiára fogékonyak aránya. Látványosan csak két helyen nőtt a derex értéke. Ukrajnát – ahol csak 2005-ben és 2007-ben végeztek felmérést – egyenesen a lista élére röpítette a mutatónak a narancsos forradalomból való gyors kiábrándulás idején bekövetkezett megduplázódása.
A másik kivétel Magyarország. Tanulságos az extremizmusindex itteni változását egybevetni a lengyelországival. A két ország 2003-ban hasonló bázisról indult: Magyarországon 10, Lengyelországban 9 százalék volt a potenciális jobboldali extremisták aránya. Lengyelországban a mutató 2005-ben érte el a csúcsértékét, amikor a Kaczinsky ikrek vezérletével a fundamentalista jobboldali pártok szövetsége került hatalomra, a baloldal korrupciós ügyek miatti széthullása után. Az index ezt követően Lengyelországban a felére esett vissza, és meg is maradt a 6-7 százalékos szinten. Magyarországon viszont az utóbbi négy évben rendületlenül nőtt, az időszak végére éppen megduplázódott. Az eltérő irányú változás a társadalmi közérzet terén mutatkozott meg leginkább. A hagyományosan konzervatív és vallásos lengyel közvélemény csak kismértékben tolódott jobbra 2005-ben, az index emelkedését alapvetően az elitellenes érzelmek hirtelen fellobbanása eredményezte. Ennek alábbhagyása, illetve a gazdasági helyzet megítélésének javulása „konszolidálta” a lengyel közvéleményt.
Magyarországon ezzel szemben töretlenül romlott a társadalmi közérzet – tavaly háromszor annyian érezték magukat ilyen értelemben rosszul, mint 2003-ban. Leginkább a politikusellenesség, a kormánnyal és a demokratikus rendszerrel szembeni elégedetlenség erősödött. A bizalmatlanság minden intézményre átsugárzik – még olyanokra is, melyek a magyar közviszonyok formálásában igen mérsékelt szerepet játszanak. 2003–2009 között például az ENSZ-szel szemben nagyon bizalmatlan válaszadók aránya is csaknem megháromszorozódott, 5-ről 15 százalékra. Mindeközben az idegenellenesség is 37-ről 52 százalékosra emelkedett – a vizsgált 29 ország közül egyedül Magyarországon vált többségi nézetté.
De vajon mennyire felel meg a „kínálat” – a szélsőjobboldali pártok, illetve programjuk – az extremizmus iránt mutatkozó lakossági „keresletnek”? Noha a Political Capital által kidolgozott mutató nem a szélsőjobboldal intézményes erejét, hanem a társadalmi-politikai kockázatokat méri, a legnépesebb uniós országokban – Németországban, Nagy-Britanniában, Olaszországban és Franciaországban – egyensúly mutatkozik a szélsőjobb eszmék piacán. Ott a radikális jobboldali pártoknak a tavalyi uniós parlamenti választáson (Németországban a szövetségi parlamenti választáson) elért eredménye mindössze 1-2 százalékponttal tért el a derex mutatótól. Tehát éppen akkora volt a szélsőjobboldali szavazótábor, amekkora az emberek meggyőződése, értékválasztása alapján feltételezhető. Ausztriában és Belgiumban azonban 3-4-szer, a toleráns Északon, Hollandiában, Finnországban és Dániában pedig 14-15-ször annyian szavaztak szélsőségesnek minősíthető jobboldali pártra, mint amekkorának a derex mutatja az ilyenek iránti keresletet.
Az eltérést az magyarázhatja, hogy ezekben az országokban a kínálat alkalmazkodik a kereslethez: a szélsőjobboldal szereplői rendszerint sokkal kevésbé elutasítóak a politikai rendszerrel szemben, mint a sokszor heves rendszerellenességet mutató kelet-európai társaik. Gazdag, biztonságos jóléti államokról lévén szó, a négy lábon álló derex második alindexe, a félelmet, bizalmatlanságot, pesszimizmust kifejező mutató is alacsony – az illetékes politikusok tehát erre is kevésbé játszanak rá. Politikai kínálat és társadalmi kereslet között mindazonáltal ezekben az országokban is jól látható az összefüggés. Itt ugyanis a szélsőjobb választási eredményei nagyon hasonlítanak a jobboldali extremizmus két másik indikátora, az előítéletesség és a jobboldali értékorientáció mértékéhez. Dániában például tavaly a megkérdezettek 14 százaléka minősült szélsőségesen idegenellenesnek – és ugyanennyien szavaztak az ebben a témában utazó, de korántsem rendszerellenes Dán Néppártra.
Kelet-Európában viszont az előítéletesség és romaellenesség erőteljes rendszerellenességgel, bizalmatlansággal és rossz közérzettel kapcsolódik össze. Az alternatív félkatonai szervezeteket létrehozó pártok nyíltan megkérdőjelezik az állam erőszak-monopóliumát, és gyakorlatilag alternatív államszervezet kiépítését ígérik. 2007 nyarán elsőként Bulgáriában alakult meg a Nemzeti Gárda, ezt követte a Magyar Gárda, illetve a cseh Nemzeti Gárda felállása. Ilyenre Nyugat-Európában – Olaszországot leszámítva – alig látunk példát. Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó a kelet-európai szélsőjobb pártok erősödő oroszbarátsága. A tekintélyelvű, nacionalista vonásokat mutató kormányzás és a stratégiai ágazatok felett gyakorolt erős állami kontroll ugyanis követendő példaként szolgál több, térségbeli szélsőjobboldali párt számára.
JUHÁSZ ATTILA, KREKÓ PÉTER, MOLNÁR CSABA
