A politikában és az irodalomban nincs légüres tér – mondogatta kiadói főigazgató (vagyis pártállami főcenzor) korában Köpeczi Béla, akinek január közepi halálakor mégis egyfajta kommunikációs vákuum keletkezett. A sajtóban megjelent első nekrológokból az a (hamis) következtetés volt leszűrhető, hogy a Magyar Tudományos Akadémia csendesen elhatárolódik egykori főtitkárától. Köpeczit ugyanis – 1982 és 1988 közötti művelődési minisztersége és Állami Díja nyomán – a kulturális tárca tekintette saját halottjának. Az effajta spekulációkat a hétfői temetési ceremónia látványosan cáfolta: a Farkasréti temetőben – az időközben az ELTE és az Eötvös Collegium saját halottjának is nyilvánított – tudós és tudományszervező érdemeit egyaránt méltatta az Akadémia elnöke, Pálinkás József és a miniszterutód, Hiller István.
Ilyen, más tudósok esetében is lábra kapott feltételezésnek már csak azért sincs semmi alapja – hangsúlyozta a HVG érdeklődésére Lessi Lívia, az MTA humánpolitikai osztályának vezetője –, mert hosszú évek óta elnöki határozatok erősítik meg: a rendes és levelező tagok halálukkor automatikusan az Akadémia saját halottai lesznek, jár nekik a farkasréti vagy a Kerepesi úti akadémiai sírkertben a végső nyugalomul szolgáló parcella vagy urna és a méltó temetés. Még az is részleteiben szabályozott, hogy a halált követően két napig, illetve a temetés napján ki kell tűzni a fekete zászlót a Roosevelt téri székházra, valamint hogy a testület koszorúján a „Kegyelettel a Magyar Tudományos Akadémia” felirat szerepeljen. Ha a halálhírről rögvest kiadott közleményekből eseteként kimarad az, hogy az elhunyt az Akadémiának (is) saját halottja, ennek okát az osztályvezető abban látja, hogy más érintett intézmények fürgébbek, illetve hogy a családdal való egyeztetés miatt többször kényszerülnek a „temetéséről később intézkednek” formula használatára. A Magyar Távirati Irodához utóbb eljuttatott pontosítások pedig – amint azt a hírügynökség is megerősítette lapunk érdeklődésére – már nem mindig kerülnek be a hírfolyamba.
Olykor nem kis hatalmi villongások közepette honosodott meg Magyarországon a 19. század második felében a „saját halotti” státus. A legnevezetesebb eset 1894-ben történt, amikor az emigrációban elhunyt Kossuth Lajost az egész ország gyászolta, s Wekerle Sándor miniszterelnök még azt is kijárta Ferenc József császárnál, hogy a szabadságharc hősét hazahozathassák. Őfelsége azonban annyira nem volt nagyvonalú, hogy az egykori trónfosztó az állam halottja lehessen. A központi költségvetésből még egy koszorút sem lehetett venni, a kormány tagjai pedig eltanácsoltattak a több százezer fős ceremónián való részvételtől. A trianoni Magyarországon aztán igen gyorsan rögzültek a betöltött állás, hivatal, rang és kimagasló teljesítmények után járó végső besorolások, az egymást követő rendszerváltások után csupán a méltányolt érdemek változtak (a Kádár-kori preferenciákról lásd Szűkített körben című írásunkat).
Az 1989-es rendszerváltás után a legkülönfélébb intézmények részletekbe menően szabályozták a kérdést, amint azt a HVG által összegyűjtött változatok is tanúsítják (lásd táblázatunkat). Valamennyiben közös, hogy a saját halottsággal hathatós segítség is jár: a temetési költségek teljes vagy részleges átvállalása a családtól. Figyelemre méltó, hogy például a Külügyminisztérium 15 évi – akár hosszú kihagyásokat is megengedő – szolgálat után, minden megkötés nélkül nyilvánítja sajátjának elhunyt munkatársait, köztük a pártállam központi bizottságának titkári tisztségéből előbb a tárca élére, majd nagyköveti posztokra kinevezett Várkonyi Pétert. A rendszerváltás más minisztériumban sem korszakhatár: az 1980 és 1986 közötti pénzügyminiszter Hetényi Istvánt vagy az 1984-től három évig egészségügyi miniszterkedő, majd 1989 májusáig államtitkár Medve Lászlót is egykori tárcája nyilvánította saját halottjává. A fővárosi önkormányzat közgyűlési határozata szerint a jogelőd fővárosi tanács egykori tisztségviselőit ugyanúgy megilleti ez a (végső) tisztesség, mint Budapest díszpolgárait. 2006-ban például az 1971-től 16 éven át tanácselnökösködő – a nevét az annalesekbe a rendkívüli lakáskiutalásokkal is beíró – Szépvölgyi Zoltán miatt került ki a Városházára a fekete lobogó.
Korábban az egyik legnagyobb, saját halottá nyilvánító szervezet a Magyar Írószövetség volt, amely – Vasy Géza elnök megfogalmazása szerint – az állami támogatás csekélynél is kevesebb volta miatt „átmenetileg szünetelteti” a posztumusz elismerést. A Magyar Olimpiai Bizottság viszont évtizedekre visszamenően saját halottjának tekinti az olimpiai bajnokokat, s négy évvel ezelőtt ő celebrálta a rendszerváltás utáni legnagyobb – a Népstadionban, illetve a Szent István-bazilikában rendezett –, 186 millió forintos összköltségű gyászszertartást „minden idők legnagyobb magyar labdarúgójának”, Puskás Ferencnek, akit legalább négy más intézmény, köztük a Magyar Katolikus Egyház is saját halottjának nyilvánított.
A gyászjelentésekben az elmúlt fél évtizedben a legtöbbször az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) neve szerepelt mint a szellemi és művészeti élet nagyságainak méltó búcsúztatásáért felelős intézményé. Az ezzel foglalkozó társadalmi és civil kapcsolatok titkárságát irányító politikai főtanácsadó, Kajtárné Botár Borbála a HVG tudakozódására azt hangsúlyozta, hogy az ilyen ügyekben náluk főszabály a politikamentesség. Ritkán azért, de előfordul, hogy egy-egy hozzátartozó nem kíván osztozni a gyászban a hivatalossággal: 2008-ban a Nemzet Színészeként elhunyt Darvas Ivánt például szűk családi körben temették el. Cseh Tamás tavalyi búcsúztatóját ugyan az OKM szervezte, de a család kérését akceptálva az első közlemény kiadása után a tárca ezt sehol nem hangsúlyozta. A 2008-ban, 99 évesen elhunyt történész, irodalmár, politológus Fejtő Ferenc „besorolhatatlan” személyiségnek bizonyult, így a kormány halottja lett, sírjánál a többször barátnak nevezett Gyurcsány Ferenc is beszélt.
Néhány esetben egyes intézmények „feledékenységére” is volt példa. Az 1996-ban elhunyt Straub F. Brunó esetében a köztársasági elnöki hivatal számára áthidaló megoldást jelentett, hogy az Elnöki Tanács utolsó, 1988 és 1989 közötti elnökét akadémikusként az MTA búcsúztatta. A 2005-ben meghalt Losonczi Pálnak – aki az Elnöki Tanács elnöki tisztsége mellett egykoron a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottságának is tagja volt – „be kellett érnie” a Somogy megyei közgyűlés és szülővárosa, Barcs önkormányzatának ez irányú nyilatkozatával. Az 1989 után elhunyt, két rendszerváltás előtti kormányfő sem lett a Miniszterelnöki Hivatal halottja. 1996-ban ugyan a Horn-kabinet közleményt adott ki „az átalakulás korszakának ellentmondásos, de jelentős politikai személyiségéről”, Grósz Károlyról, de a saját halott megfogalmazást kerülte. 2001-ben pedig a pártállami miniszterelnök, Fock Jenő elhunytát a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége hozta nyilvánosságra, amelynek a politikus 1980 és 1990 között volt az elnöke.
MURÁNYI GÁBOR
