„Ez volt az első alkalom, hogy Gerő Ernő szívéről egyáltalán szó esett” – kommentálta a párizsi Irodalmi Újság azt a Budapestről 1980 márciusában érkezett hírt, amely szerint a kommunista párt egykor rettegett, mindig mosolytalan második embere szívszélhűdésben elhunyt. A magyar politikai emigráció legfontosabb lapjának szarkasztikus szerkesztői nem tudhatták, hogy az általuk ekképp elparentált politikus szívének leghőbb, végső vágya az volt, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vegye vissza tagjai sorába. „Mindig kommunistának tartottam magamat, kezdettől fogva, töretlenül az Októberi Szocialista Forradalom, illetve a Szovjetunió oldalán állottam és természetesen ma is ott állok” – indokolta ebbéli szándékát Gerő 1977. január elején a politikai bizottságnak (pb) címzett levelében. A „kommunista üdvözlettel” záruló kérvényére egy hónappal később kissé dodonai válasz született: „az általános politikai összefüggések miatt az idő nem alkalmas” a visszavétel kérdésének „napirendre tűzésére”. Az akkor 79 éves exfőtitkár maradék reményét legfeljebb az éltethette tovább, hogy két évtized után először olvashatta hivatalos levélen, ráadásul Kádár János helyettesének, Biszku Bélának aláírásával a vele kapcsolatban addig rigorózusan mellőzött „elvtárs” megszólítást.
A kádári pb az 1956 utáni két évtizedben számos alkalommal foglalkozott Gerő Ernő éppen aktuális ügyeivel, de az 1977-ben esett meg először, hogy az érintett közvetlenül fordult az utódaihoz. Alighanem azért, mert erre – közvetve – magától Kádártól kapott biztatást. Legalábbis erre utal az, hogy az ügy tárgyalása előtt az első titkár – meglehetősen ritka kivételként – pb-társainak magyarázkodó feljegyzést készített. Mint írta, az előző év őszén találkozott Kovács Istvánnal, aki „megemlítette nekem, hogy Gerő Ernő (...) nagyon beteg, öreg, bármikor meghalhat és nem tagja a pártnak. Én közöltem (...) a Központi Bizottság saját kezdeményezése alapján nem tűzi napirendre Gerő ügyét, ha ő valami írással fordult volna a K.B.-hoz, akkor foglalkoznunk kellett volna a dologgal.”
A feljegyzésben emlegetett Kovács Istvánról a pb tagjai pontosan tudták, hogy kicsoda: 1962-ben mint a Rákosi-korszak törvénytelenségeiért és személyi kultuszáért felelősök egyikét Gerővel (és Rákosi Mátyással) együtt zárták ki a pártból. (Az akkor szintén a főbűnösök közé sorolt, s néhány évi börtön után egyéni amnesztiában részesített Farkas Mihály és Péter Gábor sosem volt tagja a Rákosi-féle Magyar Dolgozók Pártja utódszervezeteként megalakított MSZMP-nek.) A nevezetes múltlezáró határozat, mondhatni menetrendszerűen, a szovjet példa nyomán született, miután Sztálin bebalzsamozott tetemét Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár eltávolíttatta Lenin maradványai mellől. A magyarországi sztálinista törvénysértések kivizsgálására létrehozott különbizottság jelentése azonban csupán a kommunisták elleni koncepciós perekkel foglalkozott, ezzel is jelezve, hogy az ötvenes évek minden más eljárását törvényesnek tekinti.
Az ezek alapján született határozatban nyilvánosan megbélyegzett Kovács párttagságát négy évvel később csendben visszaállították, s mint az a már idézett Kádár-feljegyzésből is kiviláglik, az érintettnek olykor arra is lehetősége nyílt, hogy egykori illegális kapcsolatával, a hatalmat gyakorló első titkárral eszmét cseréljen. A ma 99. évét taposó Kovács a HVG megkeresésére a nyilatkozattól ugyan elzárkózott, annyit azonban elárult, hogy Kádár végül azért nem tartotta be a megbocsátásra tett ígéretét, mert Gerő 1977-es beadványából „hiányolta az önkritikát”. Ezt a főbenjáró bűnt – amely a törvénytelenségeknél is nagyobb súllyal esett latba – nem először olvasták az egykor „hídverőként” emlegetett exfőtitkár fejére.
A kádári vezetés már 1957-ben szembesült azzal, hogy valamit kezdenie kéne a forradalom napjaiban sebtében a Szovjetunióba evakuált leggyűlöltebb pártemberekkel. A félszáz fős régi garnitúra „lépcsőzetes megnyerésére és felszámolására” hozott az évi határozat végrehajtásakor aszerint is mérlegeltek, ki és mikor tett hűségesküt az új pártvezetésnek. Az elkövetett hibákhoz „makacsul ragaszkodó” Rákosit és Gerőt informálisan ötévi, másokat, köztük Kovácsot egyévi száműzetésre ítélték. A döntés ellen a szovjet pártvezetésnél protestáló Rákosi az évek során egyre távolabbra került Magyarországtól, ahová már csak a hamvai érkezhettek vissza 1971-ben. A bizánci koreográfia csínját-bínját mesterfokon elsajátító Gerő viszont azzal, hogy a határozatot „fegyelmezetten” tudomásul vette, egyévnyi kedvezményt érdemelt ki: 1960 márciusában a pb – Kádár előterjesztésére – úgy ítélte meg, hogy csendben ő is hazatérhet.
A „felszabadulásunk” 15. évfordulója, április 4. tiszteletére hozott intézkedésről – mint arra Gerő biográfusa, Baráth Magdolna történész hívta fel a figyelmet – az érintett több mint fél évvel később szerzett tudomást. Az elrendelt hírzárlat miatt hivatalosan senki nem tudott 1961 eleji hazaérkezéséről, ahogy arról sem, hogy Gerőt kiemelt miniszteri nyugdíj – igaz, a javasolt havi 3400-nál kevesebb, 3000 forint –, bebútorozott három és fél szobás összkomfortos lakás (s nem mellesleg: az idők folyamán egyre szorosabb állambiztonsági felügyelet) várta. Otthonából a bukott főkáder alig-alig mozdult ki, a Szovjetunióban megkezdett – A szocialista országok gazdasági színvonala kiegyenlítődésének néhány főbb problémája című – tanulmányának befejezésén dolgozott. Májusban egykori titkárát, Soltész Károlyt – az őt egyáltalán látogatni merő néhány ember egyikét – kérte meg, hogy az elkészült művet juttassa el Moszkvába. A kiválasztott postás, az Országos Tervhivatal egyik, ma már (vagy még) nevesíthetetlen munkatársa azonban az állambiztonsági szolgálatnak kézbesítette a paksamétát.
Az 1956-ot követő véres megtorlás után a taktikázó Kádár már baloldali tisztogatásban is gondolkodott. Ezért aztán a súlytalan csempészésnél sokkal inkább kapóra jött számára, hogy Gerő és az őt hébe-hóba felkereső régebbi munkatársai köré egy veszélyes, pártellenes csoportot lehetett vizionálni. Holott csak annyi történt, állítja kutatásai nyomán Baráth, hogy néhány, „korábbi pozíciója elvesztésén kesergő régi káder egy-egy kártyaparti alkalmával (...) »szidta a rendszert«”. A már említett 1962-es párthatározatba azonban így a frakciózás vádja is bekerülhetett Gerő kizárásának indokaként. A „múlt bűneinek végső lezárásáról” szónokló Kádárnak e szimbolikus aktussal nem először és nem utoljára sikerült középre lavíroznia magát úgy, hogy közben – számos történeti forrással együtt – egykori belügyminiszteri tevékenységének rá nézve terhelő dokumentumait is megsemmisíttette. Valamint, szintén nem mellékesen, a pb-ből kiakolbólíthatta az egyik örökös tagot, a magabiztosan okvetetlenkedő Kiss Károlyt. Az 1946 óta a központi ellenőrző bizottságban elnökösködő Kiss ugyanis nem csupán részt vett a koncepciós ügyek konstruálásában, majd a dolgok eltussolásában, hanem mindenkinél jobban ismerte a pártkulisszák mögötti eseményeket, nem utolsósorban Kádár dicstelen szerepét például a Rajk-ügyben. Kiss eltávolításának ürügyéül az szolgált, hogy 1957-ben ő volt az, aki a moszkvai emigránsokat, korántsem a saját szakállára, átvette az MSZMP-be.
Gerő szemmel tartása a kizárását követően sem szűnt meg. Bemikrofonozott lakásában így magnóra rögzíthették például azt a kifakadását is, miszerint bármit mond a határozat, „a felvetett gazemberségeket nem követtem el, nem tartóztattam le embereket ártatlanul (...) Hibákat elkövettem, de nincs okom szégyenkezni (...) tisztességes és becsületes ember vagyok.” Ám véleményére, emlékeire nemigen voltak kíváncsiak, a Párttörténeti Intézet mindössze néhány 1945 előtti mozgalmi adalék iránt mutatott érdeklődést. Nem kérdezték például arról, milyen szerepet is játszott szovjet titkosszolgálati tisztként a spanyol polgárháborúban, vagy Rákosi szürke eminenciásaként hogyan teremtette meg s miként működtette a magyarországi kommunista terrort. Ugyanakkor 1967-ben pb-határozat szükségeltetett ahhoz, hogy az addig felesége nevén fordító Gerő saját jogon is munkát kaphasson (Fazekas Erzsébet ugyanis abban az évben meghalt). A rábólintást követően aztán a Kossuth Könyvkiadó több orosz, illetve francia nyelvű könyv magyarra ültetésével bízta meg az expolitikust. Azt a mai napig is csak találgatni lehet, hogy 1972-ben véletlenül, avagy egy találó, cinikus fricskaként kaphatta fordítási feladatul Joszif Grigulevics Az inkvizíció története című opusát.
MURÁNYI GÁBOR
