Az orrnyereg hosszáról és ívéről, az orrhegy formájáról, valamint a két szem közötti arcterületről összegyűjtött együttes adatok majdnem annyira egyediek, mint az ujjlenyomat – állítják a bristoli Nyugat-angliai Egyetem (UWE), illetve a londoni Imperial College kutatói. Közleményük szerint az orrukról készített részletes háromdimenziós felvételek alapján tökéletesen lehetett azonosítani a képeken lévő személyeket. Az első eredmények után most újabb arcokat szkennelnek be, hogy megvizsgálják, használható-e az eljárás a közeli rokonok közötti különbségtételre.
A korábban igencsak elhanyagolt orrformakutatások hátterében az áll, hogy az orr az egyik legkevésbé eldugható testrész: az ujjlenyomatok ellen kesztyű húzható, az azonosításra ugyancsak alkalmas füleket könnyű a hajjal elrejteni, a napszemüveggel pedig tökéletesen eltakarható az írisz, azaz a szem szivárványhártyája. Az utóbbi teljesen egyedi rajzolatú, ám ha valaki pupillatágítót cseppent a szemébe, ideiglenesen megváltozik az írisz képe. Az is növelheti az új eljárás esélyeit, hogy az íriszvizsgálathoz használt berendezések drágábbak, mint a háromdimenziós felvételeket készítő kamerák.
A módszer pártolói szerint az orrméricskélés a bűnözők leleplezése mellett a balesetekben vagy természeti katasztrófákban elhunyt személyek azonosítására is alkalmas. „Három éve foglalkozunk ezzel az azonosítási eljárással, és úgy vélem, az orrszkennelés jelenleg arra alkalmas, hogy más módszerekkel – belépési kódokkal, jelszavakkal – együtt használva növelje a különféle rendszerek biztonságát” – mondta a HVG-nek Gray Atkinson, az UWE kutatója. Szerinte egyébként az orrfelismerés hosszabb távon a már most is működő, ám leginkább csak a kor és a nem meghatározására képes arcfelismerő szoftverek korszerűsített változatával válhat önállóan is megbízható azonosító eszközzé.
A közeljövőben érnek véget azok a kísérletek, amelyek célja, hogy a belső fülben lévő szőrsejtek hangját használják fel az emberek telefonos azonosítására. A hangok érzékelésében meghatározó szerepet játszó sejtek az ingerület vezetése közben maguk is mozognak, ami az egyénre jellemző zajt kelt. Az otoakusztikus hangkibocsátásnak nevezett jelenséget már az 1940-es években megjósolták, ám csak több évtizeddel később fejlesztették ki az érzékelésre képes szupermikrofonokat. A brit Stephen Beeby vezette kutatócsoportnak most meg kell mutatnia, hogy kis hibaszázalékkal képes az azonosításra, és azt is be kell bizonyítania, hogy a zörejek nem változnak jelentősen az életkor előrehaladtával. A versenytársak ugyanis szinte elnyűhetetlenek. Az írisz a betegségek, műtétek következtében sem változik meg, az ujjlenyomatok átalakítása pedig macerás, és igencsak tetten érhető beavatkozás.
Ha sikerül az újfajta bizonyítás, még nehezebbé válik a személyazonosság lopása. A módszer elterjedése esetén a bankok tárolhatják ügyfeleik „szőrsejthangképét”, amellyel a telefonos ügyfélszolgálatokkal folytatott beszélgetések elején elvégezhetnék a hívók beazonosítását. Ehhez elég lenne néhány előre rögzített zörej bejátszása, és ha a szőrsejtek válasza nem megfelelő, már meg is szakítják a kapcsolatot.
NÉMETH ANDRÁS
