A német televíziókban látható vitaműsorok többnyire olyan közönség előtt folynak, amely általában kiegyensúlyozott, azaz valamennyi álláspont képviselője számíthat arra, hogy szavait elismerő bólogatás, taps kíséri. Cornelia Yzer, a német gyógyszergyártók szövetségének képviselője a közelmúltban az egészségügy pénzügyeiről szóló vitában azonban csak nemtetszést, esetenként ellenszenvet váltott ki a hallgatóság soraiból, amikor azt igyekezett megmagyarázni, miért olyan drágák a gyógyszerek Németországban. Érvelésének elutasításához nyilván az a megfellebezhetetlen stílus is hozzájárult, ahogy a véleményét előadta. De a hangulatot alapvetően az fordította ellene, hogy ismét kiderült, a gyártók annyit kérnek a gyógyszerekért, amenynyit nem szégyellnek. Márpedig ők nem szégyenlősek.
Mivel ez a hangulat nemcsak a tévéstúdióban, hanem általában is tapasztalható, a Merkel-kormány egészségügyi minisztere, Philipp Rösler jó érzékkel indította el most a kampányát a gyógyszerárak letörésére, amivel, ha sikerül, a társadalombiztosítás legalább évi kétmilliárd eurót spórolhatna meg az egyre kezelhetetlenebb méretű, csaknem 30 milliárd eurós gyógyszerkiadásokból. (Összehasonlításképp: orvosi kezelésekre csak 26 milliárdot költ a német tb évente.)
Első pillantásra furcsának tűnhet, hogy éppen egy liberális miniszter (Rösler a kisebbik koalíciós párt, a piac mindenhatóságát hirdető szabaddemokrata FDP tagja) tervez állami beavatkozást egy gazdasági folyamatba. Csakhogy a gyógyszerpiac nem piac. Másutt sem egészen, hiszen korlátozott számú szereplővel és a betegség okán rászoruló kényszerfogyasztókkal működik, de Németországban végképp nem az. Itt ugyanis az a szabály, hogy nincs szabály, a gyógyszergyárak a kifejlesztett és forgalomba hozatalra engedélyezett készítményekért a szabadalmi védettség 15 évében annyit kérnek, amennyit akarnak. És most jön a lényeg: ha az orvos ezt a készítményt felírja, akkor a betegbiztosító köteles azt megfizetni, vitának nincs helye.
Nem ritka, hogy egy-egy új készítmény (például onkológiai gyógyszer vagy a sclerosis multiplex gyógyítására szánt preparátum) ezer euró fölötti áron kerül a patikákba, amit végső soron akkor is a betegek fizetnek meg, ha maga a térítési díj csak tíz euró. A többit ugyanis az egészségbiztosítási járulékból fenntartott biztosító fedezi – ez a járulék viszont átlagban a bruttó fizetés 15 százaléka. Ráadásul ezek a készítmények – mint az most egyre-másra kiderül – a Németországgal szomszédos országokban általában húsz-harminc százalékkal olcsóbban kaphatók. Igaz, ott a gyógyszerárakat vagy jogszabályban meghatározott módon maximálták, vagy éves ártárgyalásokon alakítják ki a gyártók és a biztosítók között.
A német egészségügyi miniszter most valami ilyesmit szeretne elérni. Nevezetesen hogy a gyógyszergyártók kötelesek legyenek áraikat gazdaságossági és hatékonysági vizsgálatokkal alátámasztani, hogy az egészségbiztosítók az új, még szabadalmi védettség alatt álló készítmények árairól is tárgyalhassanak. Magyarán alkudozhassanak a gyártókkal, a generikus készítményekre pedig – vagyis amelyeknek már lejárt a szabadalmi oltalma – vezethessenek be áremelési tilalmat.
Annak ellenére, hogy az elképzelés az egészségbiztosítóknak, a nagyközönségnek és a pácienseknek nyilvánvalóan szimpatikus, kérdéses, hogy Philipp Rösler mekkora sikerre számíthat. Nem csupán a nagy hatalmú gyógyszergyártó-lobbival kell ugyanis megküzdenie – ez az egyetlen ágazat Németországban, amely még a tavalyi, válságos évben is növelni tudta forgalmát, mégpedig több mint öt százalékkal –, hanem saját pártjának támogatóival is. Az FDP-t gyakran emlegetik patikuspártként, mivel a tipikus liberális választó olyan, középréteghez tartozó, szolid jómódban élő kis- és középvállalkozó, amilyen egy patikatulajdonos. Nos, ilyenből több mint húszezer van – Németországban a patikák száma több, mint a benzinkutaké –, és mivel ők az eladott gyógyszerek árának három százalékát kapják jutalékként, alapvetően érdekeltek a magas árakban.
A 37 éves Rösler egyébként több szempontból is kuriózum a német nagypolitikában. Egyrészt délkelet-ázsiai származása miatt – Vietnamból, egy árvaházból fogadta őt örökbe kilenc hónapos korában egy német házaspár –, másrészt mert évtizedek óta ő az első orvos a német egészségügyi tárca élén, és így feltehetően szakmai hozzáértése is nagyobb, mint a gyógyszerárakat korábban sikertelenül letörni igyekvő elődeié.
WEYER BÉLA / BERLIN
