Forgatókönyvírója volt a Linda, majd az Angyalbőrben sorozatoknak, és a fejéből pattant ki a Família Kft. családi szappanopera, illetve több reklámfilm – így a skandináv lottók – alapötlete. Egerből elszármazott első generációs budapesti értelmiségi család sarjaként a fővárosban látta meg a napvilágot. Jogtanácsos apja és a hatvanas években Izraelbe kivándorolt anyja helyett az egykori házvezetőből lett „pótnagymama”, bizonyos Erzsi néni nevelte fel. A rózsadombi II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban már a színjátszó kör aktív tagja volt. „Szikora János is rendezett engem, és amikor leérettségizett, én vettem át a helyét.” Kacérkodott a pszichológiával, de még az ipari formatervezéssel, az ötvösséggel és az úri szabósággal is. De „mivel annyira megtetszett az orosz nyelv”, az ELTE magyar–orosz szakát választotta. A hetvenes évek végén három évig állás nélkül dekkolt, s hogy hasznossá tegye magát, Tesz-vesz várost fordított és filmklubot vezetett. 1979-ben a Magyar Filmtudományi Intézet munkatársa lett, s egy évig, „igaz, formális kinevezés nélkül” a Filmarchívumot is vezette. 1983-ban rövid időre a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatóságára került osztályvezetőnek. Több lapnál (Stílus Magazin, Átrium, Tér és Rend) főszerkesztőként is kipróbálta magát, majd egy reklámügynökség kreatív igazgatójaként működött. 1992 óta családi cégét ügyvezeti. Újabban regényeket is ír. Korábban több egyetemen, főiskolán oktatott, néhány éve saját iskolájában, a Werk Akadémián tanít.
A budai családi házban élő, mostanában egyre többet bicikliző filmkritikus felesége Vándor Ágnes újságíró, szerkesztő, az Ulpius-ház Könyvkiadó kommunikációs igazgatója. Anna lányuk a Közép-európai Egyetem doktorandusza.
– Amikor beül a moziba, elengedi magát, vagy automatikusan azon jár az esze, milyen blikkfangokat mond majd egy-egy Oscar-gyanús filmről a sajtónak?
– A filmek alatt én röhögök a leghangosabban. Máskor még a stáblista vetítése alatt is a helyemen maradok, de sokszor csak azért, hogy legyen időm a könnyeimet titokban feltunkolni. Filmet általában azért csinálnak, hogy valamilyen hatása legyen. Ha nem hagynám, hogy hasson, hogyan tudnék beszélni róla? Más kérdés, hogy mi marad meg belőle. Az Avatar például addig tartott ki, amíg leértem a parkolóba.
– Máris sikerült a filmrajongók felét magára haragítania. Egyébként mióta készült a megmondóember szerepére?
– Nem készültem, megtaláltak. Szegény apám azt mondta, bárminek elmehetek, csak tanár ne legyek, mert éhen fogok halni. Én mégis azt választottam. Nem is ajánlottak a diploma után mást, mint egy napközis állást.
– Ön persze a jobbik részt választotta, és elment a nagyobb perspektívát jelentő filmes témák felé. A tévé – ahol mostanság is annyit szerepel – nem vonzotta?
– Próbáltam állást keresni a Magyar Televíziónál, de azzal utasítottak el, hogy „már túl sokan vagyunk itt zsidók”. Ezt a sajátos numerus clausust ők találták ki, én meg megvontam a vállam.
– Közszereplései alapján már-már azt hihetjük, hogy polihisztorral ülünk szemben. De mégis, melyik a fő identitása: esztéta, író, újságíró, műfordító, reklámguru?
– Én – én vagyok. Sok mindent csinálok. Kicsit mindig kívülálló, kétkedő, kekec, provokáló személyiség voltam, vitatkoztam azokkal az intézményekkel is, amelyekben éppen dolgoztam. Utáltam volna, ha a sarzsi adja meg a hitelemet.
– Ehelyett inkább külső kellékekkel, vaddisznóagyarral, fülbevalóval és dizájnos szemüvegekkel növeli a hitelességét?
– Ettől nem hitelesebb, csak felismerhetőbb leszek. Még ifjonti fejjel rájöttem, ilyen hátrányos adottságokkal akkor tudom a csajokról ledumálni a bugyit, ha különbözöm, ha más mondataim vannak.
– Meggyőző fellépése ellenére szorongásos embernek mondja magát, sőt még könyvet is írt erről. A híres ember neurózisai – nem túl közhelyes már ez a téma?
– Én tényleg szorongok. Már akkor is lámpalázam van, ha csak kerekasztal-beszélgetésről van szó. Egy háromperces megszólalásra is órákig készülök. De ezt senki sem hiszi el nekem.
– Mindenesetre úgy hírlik, jól megél belőle. Tényleg, melyik foglalkozása hoz többet a konyhára, a regényíró, a filmkritikus, a tanár, a gagman?
– Erről is sok a szóbeszéd. Igaz, a néző nem köteles tudni, hogy a televíziós szereplésért nem fizetnek. Ez csupán ismertséget teremt. A Werk Akadémia eddig csak vitte a pénzt. A kreatív igazgatóságból van normális jövedelmem, a könyvek bevétele pedig a sikeren is múlik. Nekem a piacon kell megélnem, közpénzt soha nem töltöttek belém.
– Azért az egykor népszerű magyar szappanoperák forgatókönyvei is nyilván segítettek az egzisztenciateremtésben. Vállalható ma is a Linda, az Angyalbőrben vagy a Família Kft.?
– Egy voltam a forgatókönyvírók közül, nem én gazdagodtam meg belőle. De szerettem. Talán a nézők is. Persze tele voltak sutaságokkal és bénaságokkal, de akkor nagyon jónak hittem őket! Ma nyilván mást írnék.
– Feltesszük, a regényeit is elsősorban azért veszik, mert a szerzőjük celeb.
– Ezt tekintsem irodalomkritikának? Nem tartom magam celebnek, de ha így gondolják, lelkük rajta. A megbélyegző címkékhez hozzászoktam. Anno a Magyar Ifjúságban azt írták rólam, hogy az amerikai kulturimperializmus szálláscsinálója vagyok. Változott a rendszer, és kikiáltottak a kommersz apostolának. Egyre jobban tartom a távolságot a bulvártól, míg az úgynevezett kánon egyre közelebb megy hozzá. Amikor Bakáts Tibor Settenkedő bekerült a Megasztár zsűrijébe, rögtön elhatárolta magát a Réz Andrásoktól. Megmaradnék független megmondónak, aki a saját véleményét mondja, akár a Sorstalanságról, akár Joshi Bharatról kérdezik.
– Ha már másokkal szemben ennyire kritikus, önmagát, saját médiamegjelenéseit is szokta elemezni? Milyen figurát hoz Réz András?
– Nem tudom, mert nem szoktam újranézni magam. Nem akarom tudni, mit lát a néző. Ha elkezdeném vizsgálni, belesodródnék abba, hogy olyan legyek, amilyennek látni szeretnének.
– Már halljuk is a folytatást: „és nem szeretnék olyan klubnak, pártnak a tagja lenni, amelyik engem is felvenne a soraiba”!
– Van benne némi igazság. A rendszerváltás után naiv lelkesedésből segítettem az SZDSZ-nek, de ez nem jelentette, hogy feltétlenül rá is szavaztam. Amúgy meg pártnak tagja nem voltam, nem vagyok, nem leszek. Hiszek az egyéni szabadságban, mégis egyre erőteljesebben hajlok afelé, hogy elkezdjem védelmezni a közösséget, merthogy nincs erkölcs közösség nélkül. És ha valaki lépten-nyomon megszólal, tudnia kell, hogy nem csak magának tartozik felelősséggel.
IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS
