Túry Gergely
„Forradalom történt a szavazófülkékben” – ez a fordulat lett a legfelkapottabb Orbán Viktor vasárnap esti Vörösmarty téri győzelmi beszédéből. A parlamenti mandátumok több mint kétharmadát megszerző fideszesek elnöke, akit Lech Walesa már a kilencvenes években forradalmárnak nevezett, a most először „elfoglalt” Budapest Belvárosban azt is közölte, hogy „olyan nagy horderejű változást tudunk véghezvinni, amelyet régen csak a forradalmak nyújthattak egy országnak”. A főváros kétharmadát, a kelet-magyarországi választókerületek egyharmadát és a Dunántúl egytizedét érintő múlt hétvégi voksoláson a még kiadó 57 mandátumnak végül is a 95 százalékát (54 parlamenti helyet) szerezte meg a Fidesz vezette formáció, amely így 68 százalékos többséggel, kényelmes kétharmaddal rendelkezik majd az új Országgyűlésben. A hét végén urnákhoz járult szavazók nagy része nem rettent meg tehát Orbánék teljhatalmától és a demokráciát fenyegető – az ellenzék által folyamatosan hangoztatott – veszélytől. A 176 egyéni választókerület közül 173 mostantól a jobbközép hátországának számít. Ha a brit választási rendszer mintájára csak és kizárólag az egyéni választókerületek küldenének képviselőket a T. Házba (a brit választásokról lásd cikkünket a 23. oldalon), úgy 2010 és 2014 között a Fidesz 98 százalékos többséggel kormányozna. Ez azért érdemel figyelmet, mivel Orbánék győzelme olyan mértékű, hogy a csúcsminisztériumokra alapozott brit kormányzati rendszer után elvileg akár a szigetországi választási szisztémát is adaptálhatják az új ciklusban Magyarországra.
A merőben új politikai képlet új harcmodor felvételére kényszerítheti a leendő parlamenti ellenzéket is. Az egymástól egyelőre jókora távolságot tartó három ellenzéki párt a kisebbségeket megillető politikai jogosítványok jelentős részével ezentúl nem rendelkezik saját jogon az Országgyűlésben. A legnagyobb ellenzéki frakció, az 59 mandátumot szerzett MSZP sem vihet be például önállóan a plénum elé törvényjavaslatokat, sőt módosító indítványokat sem; ezek bizottsági átengedését ugyanis legalább egyharmados támogatáshoz köti a házszabály. A három ellenzéki párt képviselőházi arzenáljából ugyancsak hiányozni fog a rendkívüli parlamenti ülés kezdeményezésének a lehetősége – ehhez ugyanis a képviselők minimum 20 százalékának a támogatása szükségeltetik (a szocialisták a parlamenti szavazatok 15 százalékával rendelkeznek). Szintén az egyötödös szabályra tekintettel Mesterházy Attiláéknak – akik az eddigi 100 egyéni választókerületükből a nem végleges adatok szerint csak két XIII. kerületit voltak képesek megtartani – nem lesz módjuk önállóan kezdeményezni parlamenti vitanap megtartását, illetve vizsgálóbizottság kiküldését sem. Ez utóbbi lehetőség az MSZP-t és az LMP-t még együttesen sem illeti majd meg, minthogy a szükséges 78 szavazat helyett csupán 75-öt birtokolnak. A Fidesz–KDNP a következő hetekben elvileg juthat persze olyan elhatározásra – hétfőn maga Orbán is célzott erre –, hogy a legfontosabb garanciális jogosítványokat a jelenlegi szabályok megváltoztatásával az ellenzéki frakcióknak mégis megadja. A leendő kormányfőtől azonban az elmúlt két évtizedben elég távol álltak az ilyen gesztusok.A
választási kampány során a Fideszt a leghevesebb támadások azon a címen érték, hogy nem tett közzé kézzelfogható programot. A dezignált kormányfő korábbi legfőbb politikai riválisa, Gyurcsány Ferenc exminiszterelnök tavaly egy alkalommal egyenesen úgy fogalmazott, hogy Orbán a rendszerváltás óta eltelt időszak legveszélyesebb politikai szélhámosa, aki rezet árul aranyáron, s aki „reális alternatívának mutatja be a semmit”. Az Európai Unió központjában a jelek szerint nem pontosan úgy látják e kérdést, mint a 2004–2008 közötti magyar kormányfő. Egy választást követő protokolláris gesztusnak aligha kell ugyan túlzott jelentőséget tulajdonítani, mégis feltűnő, hogy az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso vasárnap éjjel brüsszeli források szerint telefonon épp azt mondta a Fidesz elnökének, hogy „meggyőző választási sikerét” a „világos európai programra és az európai értékek melletti elkötelezettségre alapozva érte el”.
Vagy félszáz programelemet valóban különösebb nehézség nélkül azonosítani lehet a pártdokumentumok és a fideszes deklarációk alapján a várhatóan május közepén–végén megalakuló új kabinet legfőbb tervei közül. Orbánék nem csináltak titkot abból, hogy készenléti rendőrségi központot kívánnak felállítani Miskolcon, futballstadiont akarnak építeni Debrecenben, új rendőrőrsöket fognak megnyitni Kelet-Magyarországon, s le kívánják venni a napirendről a katonai radarállomás építésének ügyét a pécsi Tubesen. Az újjászervezendő közmunkaprogram keretében a második fideszes kormány bérlakásépítések beindítására, az új szociális lakások áfájának csökkentésére, s az önkormányzatok törvényességi felügyeletének helyreállítására is készül. A kampány idején pedig azt is bejelentették, hogy az elvetélt kormányzati negyed helyére múzeumi negyedet építenek, s hogy ötszörösére növelik az állami sportköltségvetést, továbbá teljes összegű nyugdíjat adnak minden 40 évet ledolgozott nőnek. Ezeken túl, mint az unalomig ismert, csökkentik a parlament és az önkormányzatok létszámát, karcsúsítják az állami bürokráciát, a minisztereket anyagilag felelőssé teszik az ágazati költségvetési hiányért, továbbá helyreállítják a gyed és a gyes korábbi rendszerét.
Orbán győzelmi beszédében vasárnap este kétségkívül akadt azért néhány talányos elem is. Huszonegy évvel a harmadik köztársaság kikiáltása után nehéz értelmezni például azt a kijelentést, hogy „a magyarok ma rendszert buktattak és egy új rendszert alapítottak meg”. A szónok által nyomban felkínált értelmezési keretről – miszerint a hatalommal visszaélő oligarchák rendszere szűnt meg, hogy helyébe lépjen az első hallásra furcsán csengő „nemzeti együttműködés rendszere” – ugyanis nehéz elképzelni, hogy az valóban kimeríti a szóban forgó kijelentés teljes interpretációs lehetőségét. Csak tovább erősíti az ezzel kapcsolatos gyanút a beszéd végén váratlanul elhangzó Miatyánk-parafrázis (Vincit voluntas tua! – Győzedelmeskedjék hát a te akaratod!), amely alighanem spirituális dimenziót volt hivatott kölcsönözni a szövegnek.
A leendő miniszterelnök, aki az elmúlt években sokat tett a politikai közép megszüntetése érdekében, az áprilisi választás eredményeként – akár akarta, akár nem – a politikai centrumban találta magát. Vasárnap ugyanakkor az is kiderült, hogy ma már személyesen Orbán sem tudja okvetlenül visszacsalogatni a Fideszhez a szociális és etnikai konfliktusok miatt leginkább elkeseredett jobboldali híveket. Hiába ment el a Fidesz elnöke a második forduló előtt az edelényi választókerületbe, az ottani többség az extremista Jobbik által támogatott helyi polgármesterre voksolt. Ez a kudarc vélhetően csak erősíteni fogja az új kormányfő elszántságát, hogy megpróbálja visszaszerezni az elbitangolt egykori szimpatizánsokat, miközben nyilván hatósági eszközökkel is fellép majd az egyenruhás pártközeli milíciát masíroztató Vonáék ellen. Felelősségre vonásokra készül persze Orbán a baloldalon is. Meglepő volna, ha a kormányzati átadás-átvétel rendjéről hétfőn benyújtott törvénytervezet nem szolgálná – egyebek mellett – ezt a célt is.
„A szabad világ országai elszoktak már attól, hogy a versengő pártokra épülő demokráciákban lehet olyan széles, óriási egységet teremteni, mint amilyet a mai napon a magyarok hoztak létre” – ezt is Orbán közölte vasárnap este önfeledt hívei előtt. Magyarországon viszont az utolsó másfél évszázad eseménytörténete alapján távolról sem mondható példátlannak a mostani nagyarányú jobboldali győzelem. Az 1867 óta megrendezett összesen 27 szabad parlamenti választás közül nem kevesebb mint 17 alkalommal szerezte meg az első helyen végzett politikai erő az abszolút többséget. Az 1872 és 1901 közötti 9, majd az 1922 és 1945 között tartott 6 általános választáson – amelyeket kétségkívül a maitól jelentősen eltérő szabályok mellett bonyolítottak le – például folyamatosan 50 százalék fölötti eredményt ért el a későbbi (vezető) kormánypárt. Ezt a magyar parlamenti hagyományt voltaképpen az elmúlt két évtized szakította meg – bejáratva végre itthon a politikai váltógazdaságot.
BABUS ENDRE
