„Krisztus úgy használta Szent Jánost, mint a szodomai bűnözők egymást.” „Gábriel arkangyal a Szentlélek kerítője volt.” „Minden férfi bolond, aki nem szereti a dohányt és a fiatal fiúkat.” Ilyen és ehhez hasonló blaszfemikus-polgárpukkasztó kocsmai beszólásokban is élt (tovább) a 16. század végi Angliában Christopher Marlowe, korának ünnepelt drámaírója. Az 1564-ben született és 29 évesen kocsmai gyilkosság áldozatául esett irodalmi fenegyereket azonban hazájában ma már sokkal inkább kortársához és barátjához, William Shakespeare-hez mérik. Magyarországon viszont jószerével csak a szakma ismeri a rövid élete során hat drámát, számos költeményt és fordítást készítő Marlowe-t, még akkor is, ha A szenvedélyes pásztor a kedveséhez című verse minden komolyabb szerelmi témájú antológiában szerepel.
Változtathat ezen, hogy a Budapesti Kamaraszínház Tivoli színháza május elején bemutatja a Johann Wolfgang von Goethét a Faust megírására inspiráló Marlowe-tragédiát Dr. Faustus címen. Az évszázadok során háromszor is magyarították a dráma szövegét, ám mindeddig csak egyszer vitték színre, és csupán néhány alkalommal adták elő: Ruszt József rendezésében 1978-ban. A mostani, modernizált előadást Káel Csaba rendező egy negyedik átültetés – Szabó Stein Imre friss, a Könyvfesztiválra megjelent munkája – alapján készíti. Az eddigi hazai közöny lehetséges okának egyébként a fordító azt tartja, hogy „Marlowe vallástagadó gondolatokkal játszott, öntörvényű, magányos lázadó volt, életműve csupán hat év, melyben nem fedezhető fel az irodalomtörténészek által kedvelt, egyre fejlődő, végül kiteljesedő pályaív”.
A magyar irodalomtörténetben Szerb Antal nyomán sokáig „Shakespeare Keresztelő Szent Jánosa”-ként emlegették Marlowe-t, de korábban, Az európai irodalom története című művében Babits Mihály is mint Shakespeare előfutáráról írt róla. Tagadhatatlan, hogy a reneszánsz színház sztárja inspirálóan hatott a vele egy évben született pályatársra: tőle tanulta például Shakespeare a blankverset, vagyis a rímtelen jambikus pentametert, amellyel a hétköznapi beszéd létjogosultságot nyerhetett a deszkákon. A Szerelmes Shakespeare című 1998-as, Oscar-díjas filmben a készítők még azt a feltételezést is megengedték maguknak, hogy a botrányhős baráttól származott a Rómeó és Júlia alapötlete is. Az irodalomtörténet annyit vesz szinte bizonyosnak, hogy Shakespeare róla mintázta a szerelmi dráma szabadgondolkodó mókamesterét, Mercutiót. Egyes irodalomtörténészek – például, az 1950–1960-as években megjelent könyveiben, az amerikai Calvin Hoffmann – szerint viszont Marlowe és Shakespeare egy és ugyanaz a személy, aki állítólagos halála után csak nevet változtatott.
Kolovratnik Krisztián Faustusként egy próbán a Tivoliban
Dudás Szabolcs
Más irodalmi érdemei is voltak a cipész fiából sztárszerzővé avanzsált, a saját neméhez vonzódó Marlowe-nak. Szerb Antal szerint ő ábrázolta először színpadon a hatalomvágyat és az örök emberi bűnöket, egyszersmind ő alkotta meg a mindehhez illő nagyszabású költői nyelvet. „A tragikus kíváncsiság nála jelenik meg, hősei ennek tüzében égnek” – véli Szabó Stein. De dicsérik az irodalmárok kétélű metaforáit is, melyek egyszerre voltak prózaiak és elvontak, már-már abszurdak. A tudós Faustus doktor „Hol a pokol?” – kérdésére Mephistophilis, a pokol küldöttje például így válaszol: „Az ég alatt.” A mellékszereplők kidolgozásával viszont kevesebbet bajlódott, így azok nem is annyira árnyaltak, mint Shakespeare-nél – mondják róla a kritikusok. Az említett bűnök hátborzongató, szinte thrilleres hangulatú ábrázolása okán véli úgy a Shakespeare-drámákat is fordító Szabó Stein, hogy a mai krimik is a marlowe-i tragédia világában gyökereznek. Az ördöggel paktumot kötő, a tudásért a lelki üdvéről is lemondó doktor Faustussal pedig – korát jóval megelőzve – a modern, nagyravágyó, magát Istenhez mérő hősfigurák archetípusát teremtette meg – teszik hozzá az irodalomtörténészek. Még akkor is, ha az alapötletet a drámaíró a Faustbuch című német ponyvából kölcsönözte, irodalmi rangra emelve a történetet, amit Thomas Mann is felhasznált Doktor Faustus című 1947-es regényében.
„Ha Marlowe-t nem ölik meg olyan hamar, biztos máglyán égették volna meg elevenen” – írta róla William Empson brit irodalomtörténész az 1940-es évek közepén. Nem véletlen, hogy az először a kalandos életű drámaíró halála után pár évvel bemutatott Faustusból a korabeli cenzúra több dolgot is kihúzatott. Köztük azt a tiszteletlen jelenetet is, amelyben a világot bejáró tudós doktor frissen szerzett ördögi hatalmát azzal bizonyítja, hogy láthatatlanná válik, és pofon csapja a pápát (a mostani új fordítás a vágatlan eredeti alapján készült). De kigyomlálták azt a gondolatot is, hogy az emberek nemcsak a mennyországba vagy a pokolra juthatnak, hanem élhetnek köztes szellemként is, és a Faustuson megkönyörülő Isten végül ezt a köztes létet engedélyezi a lelkét eladó tudósnak – tudható meg Friedrich Judit Két világ határán című, 1993-as tanulmányából.
Az utóbbi évtizedek kutatásainak fényében egyébként kezd átértékelődni a Marlowe-t a minden hatalom ellen lázadó reneszánsz punkként elképzelő, évszázadok alatt kialakult kép. Az egyik délkelet-londoni kocsmában történt erőszakos halálát évszázadokig bohém életének megérdemelt és logikus befejezésének tartották. Többeknek szemet szúrt azonban, hogy meggyilkolása előtt pár nappal – egy állítólag általa írt blaszfemikus ballada miatt – eretnekség vádjával kivizsgálást rendeltek el ellene, letartóztatása azonban elmaradt, ami hatalmas pártfogó védelmét sejtette. Leslie Hotson kanadai kutató 1925-ben rábukkant a drámaíró meggyilkolásakor felvett halottszemle jegyzőkönyvére, és azt később megtalált dokumentumokkal és levelekkel összevetve kiderült, hogy Marlowe 1585 óta I. Erzsébet királynő hírhedt kémszervezetének szolgálatában állt. A gyermektelen protestáns királynő, akinek uralkodását trónöröklési bizonytalanság, összeesküvések, politikai cselszövések kísérték, kiterjedt kémhálózatot építtetett ki – az 1998-as Elizabeth című brit filmsikerben is megidézett – Sir Francis Walsingham vezetésével. Noha Marlowe megbízatásainak részleteit máig homály fedi, az 1970-es évek óta sejthető, hogy szerepe a hálózatban sokkal fontosabb volt, mint korábban feltételezték. „Egy eretnek, a hatalmat állandóan kikezdő zseni – akinek balhéitól hangos volt London – veszélyessé válhatott a kémhálózatban, és célszerű lehetett elhallgattatni” – vélekedik Szabó Stein. Barátjának tragikus halála Shakespeare-t is megviselte, és irodalomtörténészek szerint az Ahogy tetszik című drámájában e – szó szerinti fordításban közölt – szavakkal állított emléket neki: „A meg nem értés (...) biztosabban öli meg az embert, mint kis szobában egy nagy leszámolás.”
