„Régóta várt és – minden remény szerint – maradandó szobrot avatunk itt, az Országház tőszomszédságában, ahol Károlyi Mihály oly sok csatáját vívta” – fejtegette 1975. március 3-án a külügyminiszteri posztról nem sokkal korábban az Országgyűlés alelnökévé buktatott Péter János. Nem tudható, hogy az egykori református püspök, a Kádár-kor egyik nagy kollaboránsa szónoki fordulatnak vagy jövendölésnek szánta az örökkévalóságra utaló kitételt. Mindenestre a rendszerváltást követően időről időre felmerült – legutóbb a múlt héten –, hogy Magyarország első köztársasági elnökének szobrát száműzni kellene a Parlament mellől (lásd Vigyázat, mázolva! című írásunkat).
A jobb- és baloldalon (elismerésként vagy szitokszóként) egyaránt vörös grófként emlegetett, fordulatos sorsú Károlyit az 1915 óta hangoztatott háborúellenessége tette a háború utolsó évének legnépszerűbb politikusává, és repítette az őszirózsás forradalom napján a miniszterelnöki, majd a köztársaság 1918. november 16-ai kikiáltása után – a tanácsköztársasági fordulatig – az államfői székbe. A sikeres politikusnak aligha, a köztársasági eszme jelképének viszont nagyon is tekinthető Károlyit – aki 1919-ben emigrációba kényszerült – a Horthy-korszak évtizedeiben valósággal démonizálták. Egyebek mellett „haza- és osztályárulónak” titulálták, és minden alap nélkül úgy állították be, mintha ő lett volna a felbujtója azoknak, akik az őszirózsás forradalom napján meggyilkolták a világháborúba belépő miniszterelnököt, Tisza Istvánt. Mi több, az országcsonkító trianoni döntést is Károlyi nyakába varrták. 1946-ban viszont a (még koalíciós) parlament „el nem múló hálájának kifejezéséül” a korábbi bűnbak történelmi érdemeit iktatta törvénybe. Ebben „a magyar népnek az évszázados elnyomatástól való megszabadítása és földhöz juttatása, a magyar állam függetlenségének kivívása, a demokratikus államrendszer megvalósítása, a szabadság, az egyenlőség és az emberiesség örök érvényű eszméinek diadalra juttatása érdekében” tett „lankadatlan” erőfeszítéseit méltányolták.
A rehabilitált Károlyi azonban csupán a Rajk-perig vállalta – párizsi nagykövetként – a kommunista társutas szerepét (HVG, 2003. október 18.). Második emigrációjából már nem volt visszatérés: 1955-ben Franciaországban halt meg, s erről a magyar sajtóban akkor mindössze egyetlen mondat jelent meg. Az 1949-től elfeledésre ítélt Károlyi „feltámasztása” az emlékét ápoló özvegynek, Andrássy Katinkának és a legitimációját mindenütt, tehát a „haladó arisztokráciával” való szövetséggel is keresgélő kádári politikának egyaránt érdeke volt. Az együttműködés látványos nyitányaként Károlyit 1962-ben állami pompával temették újra a Kerepesi temetőben. „A szocializmust építő Magyarország mindvégig hű harcosává” átfestett gróf-elvtárs rendszerbe illesztése azonban egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Az özvegy ugyanis férje nevének felhasználásáért cserébe Károlyi emlékiratainak, leveleinek publikálását kötötte ki, ám a szóban forgó írások (szocialista) szalonképességével minduntalan bajok akadtak. Olyannyira, hogy a Hit, illúziók nélkül című memoár 1977-ig húzódó megjelentetése – mint azt a párizsi Irodalmi Újságban Kende Péter részletesen bizonyította – egyben „a magyar cenzúra kiemelkedő eseménye” is volt: gondosan kigyomlálták ugyanis az eredeti szöveg olyan fordulatait, mint a „kommunista államcsíny” vagy a „moszkovita”.
A Károlyi-reneszánsz 1975 tavaszán, a politikus születésének centenáriumán, a Parlament északi oldalánál felállított emlékmű avatásával tetőzött. A két, vörösréz lemezzel borított betonív alatt, fekete gránittalapzaton álló, 2,2 méter magas, egész alakos bronzszobrot Varga Imre készítette. A hatalommal személyes kapcsolatokat is ápoló, ugyanakkor a megrendelt köztéri alkotásaiba politikai fricskákat (saját szavaival: grimaszokat) rejtő Kossuth-díjas szobrász e művének keletkezéstörténete jószerével máig feldolgozatlan. Még a Kossuth tér históriáját két évvel ezelőtt könyvben összefoglaló Gerő András történész sem keresett választ önnön odavetett kérdésére, milyen „politikai perverzió” húzódhatott meg amögött, hogy Károlyi éppen politikai ellenlábasának a helyére került. 1934-től 1945-ös lerombolásáig ugyanis Tisza emlékműve állt ott.
A helyszín kérdése 1974 áprilisában, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága (pb) döntött Károlyi bronzhalhatatlanságáról, még nyitott volt. November legvégén viszont „a téma kiemelt politikai fontosságára tekintettel” a játszótérként használt területen azonnali tereprendezést és a szobor megvilágításának kivitelezését rendelte el a Fővárosi Tanács. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus dokumentumosztályának irataiból – melyeket az intézmény munkatársa, Wehner Tibor művészettörténész bocsátott most a HVG rendelkezésére – az is egyértelműsíthető, hogy az emlékmű terve már egy évvel a pb hivatalos „megrendelése” előtt megvalósításra várt.
A történet szereplői – Varga Imre, Károlyi Mihályné, a kulturális ügyeket akkor éppen miniszterelnök-helyettesként kezében tartó Aczél György, valamint maga Kádár – azonban egyáltalán nem voltak még túl a kulisszák mögötti birkózáson. „Andrássy Katinka összecsődítette műtermemben a fél kormányt (...) s elmondta, hogy az ő férje egy fiatal, tetterős és fantasztikusan virulens férfi volt” – idézett fel 1995-ben Varga az őt faggató Christa Nickel német művészettörténésznek egy jellemző esetet, amikor az özvegy megpróbálta megfúrni művészi koncepcióját. A szobrász elmondása szerint az ilyen vitákat a „kompromisszumokra hajló” Aczél simította el, igaz, Varga is engedett, amikor Károlyi – az arisztokratizmust túlságosan kiemelő – monokliját szemüvegre cserélte. Magát Károlyit viszont saját értelmezése szerint, „egy világgal meghasonlott” öreg emberként ábrázolta, az alak fölé helyezett megtört gótikus ív pedig „egy hosszú családi vonal végét” szimbolizálta. Ugyanezt a részletet a szocialista művészettörténet felkent nagyasszonya, Aradi Nóra az avatást követően a széttörésre érett feudalizmus jelképének látta.
Az avatás 1975 márciusában
MTI/Benkő Imre
Jelzésértékű az is, hogy a Károlyi-szobor leleplezése végül nem a legmagasabb protokolláris szinten történt, a szokásos három-négy pb-tag helyett például csak a népfrontelnök Kállai Gyula koszorúzott a testület nevében. Ennek magyarázatát adhatja a mondottakon kívül az a már-már számonkérő levél is, melyet Károlyiné 1974 februárjában postázott az „igen tisztelt Kádár Elvtársnak”. Az egykori köztársaságielnök-né ugyanis pletykákból arról értesült, hogy a kommunista pártvezér egy „nem nyilvános beszédében (...) meg nem történt dolgokkal” vádolta meg őt. A szóbeszéd igaz volt. Kádár az előző év végén a központi bizottság (mindig) zárt ülésén meglehetős gúnnyal emlegette „a nemzet két özvegyét”, Andrássy Katinkát és az 1949-ben kivégzett Rajk László özvegyét, Rajk Júliát. Azt rótta fel nekik, a „folyton nyüzsgőknek”, hogy nem átallottak demonstratívan megjelenni Haraszti Miklós ellenzéki író perének tárgyalásán, illetve az 1956-os Munkástanács elnökének, Rácz Sándornak október 23-ára időzített Mátyás-templomi esküvőjén. A rendszerváltásig titkosan kezelt jegyzőkönyv rögzítette Kádár bárdolatlan kifakadását is. „Nem tudom, ki az isten várja tőle, hogy szüljön még további gyerekeket” – csattant fel, amikor az abortuszszabályozás elleni tiltakozó nyilatkozat 1500 aláírója között meglátta az akkor 81 esztendős grófnő nevét. A címzett egyébiránt „Aczél elvtárs közvetlenül megválaszolta” széljegyzettel tette ad acta Károlyiné levelét.
A 35 évvel ezelőtt az „örökkévalóságnak” átadott emlékművet nemcsak a szakmai zsűri ítélte „kiemelkedő kvalitásúnak”, hanem – irányzattól és korszaktól függetlenül – a műkritikusok többsége is. A már említett Aradi Nórával egy időben, 1979-ben a Művészetben fogalmazta meg a szakberkekben leginkább elfogadott, a helykiválasztást is magyarázó szoborértelmezést Horváth Béla művészettörténész. Szerinte Károlyi portréja korántsem „politikai bombasztikum”, a „magába roskadt, félretolt alak” sokkal inkább „történelmi jelkép (...) jobbra a Parlamenttől, a hatalom szimbólumától, amelynek elroppantásában maga is részt vett, az új hatalmi keretben azonban – bár ő folyvást balra tartott – mégis jobbra került”. Az effajta finom esztétizálásra, vagyis egy műalkotás valódi üzenetére azonban – állítja a 20. századi szobortörténetek szakértője, Pótó János történész – a vérre menő csatákat vívó politikus műítészek mindenkor fütyültek.
MURÁNYI GÁBOR
