Amikor már szülőként megpróbálom felidézni a saját iskolás éveimet, rendszeresen tapasztalom, hogy nem a másodfokú egyenletek vagy a mohácsi vész jut eszembe először, de még másodszor sem. Mert hiába papolok a saját gimnazista fiamnak a tanulás jelentőségéről, nekem sem a kötelező évszámok, hanem a kirándulások, a bálok, a közös programok ugranak be azokból az évekből. A legjobb barátnőm, a padtársam, az osztályközösségünk, a közös nevetések, a nehézségek és sikerek: mindaz, ami összekovácsolt minket, együtt felnövő gyerekeket.
Mert az iskola igazi értéke nem csak a tananyagban rejlik, hanem abban a szociális élményfolyamban, amit közösen szerzünk. Abban, hogy barátságok születtek, amik talán még ma is tartanak, szorosabb vagy akár lazább formában is. Már egymás gyerekeit lájkoljuk a Facebookon; ha összefutunk a játszótéren, mindig van miről beszélgetni; és jó látni azt, hogy milyen felnőtté váltunk mi, azok a hangos gyerekek a nyolcadik béből. És sosem szabad elfelejtenünk, hogy azok a közös kalandok tanítottak meg minket csapatban dolgozni, közösen haladni, egymásnak segíteni, és ami a legfontosabb: tartozni valahova.
Elázott hálózsákok és egy örök barátság
Szerencsém volt az iskolákkal és a tanáraimmal is: nekik köszönhetően már az általános iskolás évek alatt is részt vehettem olyan programokban, amik formálták az akkori énemet. Ezek a programok sokszor a diákok és a szülők közös munkájának eredményei voltak, hiszen a 80-as években kevesebb lehetőségünk volt az iskolán kívüli, saját események megszervezésére.
Az általános iskolában például a Tisza-túra jelentette a teljes szabadságot. A hatodikosokból álló csapatunkkal evezni egy folyón, magunknak felállítani a sátrat, együtt kitalálni, mit eszünk vacsorára (és hogy ki hozza a gyufát) – ez mind-mind arról szólt, hogy meg kell bízni egymásban. Azok a spontán éjszakai beszélgetések a sátorban, vagy a lapátolás ritmusára született belső viccek mind a mai napig jó érzéssel töltenek el: nem tudom, mit tanultunk abban az évben töriből, de én akkor szerettem meg egy életre az evezést (és a sótlan paprikás krumplit).
A gimnáziumban aztán jött a vándortábor a Börzsönyben. Nem volt mobiltelefon, profi túrafelszerelés és túlaggódás sem. Csak a fémvázas csehszlovák hátizsák, a sportcipőnk és az osztály. Négy napig vándoroltunk, szállásról szállásra. Volt, aki kifulladt, volt, akinek véresre törte a sarkát a vacak cipő. Ekkor derült ki, hogy ki az, aki erőt önt másokba, és ki az, aki gond nélkül átveszi mástól a nehéz hátizsákot. A tábortűz körül a fáradtság feloldotta a napi feszültségeket; rájöttünk, hogy a barátság valójában nem arról szól, hogy ugyanazt a zenét hallgatjuk, hogy diszkósok vagy metálosok vagyunk. Az igazi barátság az, hogy meg tudjuk várni a másikat a kaptató tetején, hogy nem bántjuk azért, mert lassabb vagy gyengébb, és nem a stílus kedvéért adjuk a másiknak a száraz hálózsákot, hanem azért, hogy ne fázzon meg a hűvös éjszakában.
És persze ott volt az a kevésbé strapás, de vicces délután is, amikor az általános iskolai konyhában kaptunk lehetőséget egy egészséges ételeket bemutató “szakkörre”. Ahelyett, hogy pizzát rendeltünk volna, tanári felügyelettel, de teljes szabadsággal készítettünk salátákat és turmixokat. Kiderült, hogy a konyhában is kreatív csapat vagyunk, és sokkal emlékezetesebb volt az a közös alkotás, mint bármelyik délutáni tévéműsor. Igaz, a csicsóka salátát azóta sem tudom megenni, az iskolai menzáról pedig máig a falra fröccsenő céklaturmix jut eszembe.
Diákévek szülői szemmel
Ma már anyaként tekintek vissza ezekre az iskolai évekre. Mindig fontos volt, hogy jó iskolát válasszak a fiamnak, ahol elhivatott pedagógusok adták át azt a tudást, amivel majd boldogul az életben. De legalább ilyen fontosnak tartom azt is, hogy a saját gyerekeim is megtapasztalják ezt a fajta összetartozást. Szeretném, ha a közösségi élményekre a tanárai is így gondolnának, és a tanuláson kívüli közös idő nem pusztán egy kipipálandó program lenne.
Különösen igaz ez a gimnáziumi korosztályra, ahol jobbnál jobb példákat látok. A keresztlányom osztálya például tavaly úgy döntött, hogy nem egy egyszerű Valentin-napi bált szerveznek, hanem egy igazi nagyszabású eseményt, aminek a bevételét egy helyi kutyamenhely támogatására fordítják. A szervezés, a marketing, a fellépők keresése – mind-mind egy közös, nemes cél volt, amiben részt vettek a diákok, a szülők és még a nagyszülők is. A végeredmény pedig nemcsak egy jó buli volt, hanem a közös felelősségvállalás élménye. Ezt pedig azok a gyerekek magukkal viszik a felnőtt életbe is.
A fiam iskolájában egy másik osztály a robotika szakkör révén kovácsolódott össze. Pénzt gyűjtöttek speciális alkatrészekre, majd együtt építettek és programoztak, készülve egy helyi versenyre. Ez a fajta tudásmegosztás, a közös technikai kihívások legyőzése az egyik legjobb közösségépítő lehetőség, ami ráadásul a jövőre készíti fel őket.
Úgy tapasztalom, hogy a gyerekek most is tele vannak energiával, de sokszor hiányoznak azok az anyagi lehetőségek vagy a támogató háttér, ami a valódi célok megvalósításához szükséges. A szülői támogatás hatalmas, szerencsére az iskola is nyitott, de elkél a segítség ahhoz, hogy megvalósuljanak ezek a közös, értékes tervek.
Közösségépítés tudatosan a jelenben is
Belátom, ezek a gyerekek sokkal tudatosabbak és felkészültebbek, mint mi voltunk diákként. A projekt szemléletű oktatásnak köszönhetően a tanórákon kívül is tisztában vannak a csapatmunka fontosságával. Ennek köszönhetően sokkal ügyesebben szervezik meg ezeket a programokat és hamarabb belefognak az ötleteik megvalósításába.
Most, hogy a fiam is gimnazista lett, boldogan látom, hogy egyre önállóbban és tudatosabban szervezik a szakköröket, vagy találnak ki újabb projekteket. A legmeghatóbb kezdeményezés az allergiás osztálytársuk miatt merült fel: szeretnének speciális, allergénmentes konyhai eszközöket és alapanyagokat vásárolni, hogy közösen is tudjanak sütni-főzni. De szeretnének tavasszal belevágni egy közösségi kert kialakításába is az iskola udvarán, amihez minőségi eszközökre, palántákra, öntözőrendszerre van szükségük. Karácsonyra pedig a közeli idősek otthonát szeretnék meglátogatni, ahol a maguk által készített műsorral lepnék meg a lakókat. Most ehhez gyűjtenek hangszerekre és díszletre.
OTP Class Pályázat
Az OTP Class Pályázat pontosan erre a célra született: segíteni az iskolai osztályoknak, hogy anyagi támogatással és pénzügyi edukációval megvalósíthassák a közös céljaikat.
Kik és meddig jelentkezhetnek?
Legalább általános iskola 5. évfolyamától középiskolai végzős osztályokig. A pályázásra november 9-ig van lehetőség.
Pályázati kategóriák:
Közösségépítés (pl. élményprogramok, tematikus szakkörök, jótékonysági projektek)
Iskolai környezet fejlesztése (pl. speciális igényekre szabott fejlesztések, közösségi terek felújítása)
Mit nyerhetnek?
6 osztály kap egyenként 500 000 Ft anyagi támogatást céljainak megvalósítására.
A pályázat részeként az osztályok pénzügyi edukációs előadáson is részt vehetnek saját iskoláikban, ahol az OTP Bank munkatársai interaktív formában segítenek megismerkedni az alapvető pénzügyi ismeretekkel. Ez a program abban támogatja a diákokat, hogy olyan gyakorlati készségeket szerezzenek, amelyeket az iskolában és a mindennapi életben egyaránt hasznosíthatnak. Emellett minden sikeresen pályázó osztály kap egy kisebb ajándékot is.
A pályázat részleteiről az OTP Bank – Megvalósítjuk az osztály álmát! oldalon lehet tájékozódni.
Az iskola valódi értéke: kapcsolatok és biztos alapok
Sok iskolákban töltött év után, már felnőttként pontosan tudom, hogy óriási szükség van a minőségi oktatás mellett arra is, hogy a gyerekek igazi közösségi projektekben vegyenek részt. A közös célok elérése pedig nem csak az anyagi háttér összegyűjtéséről szól, hanem arról is, hogy a diákok megtanulják, hogyan tervezzenek, gyűjtsenek és gazdálkodjanak együtt, tudatosan. A közös sikerélmény pedig megfizethetetlen.
Bízom benne, hogy a fiam is átéli majd mindezt: az osztálykirándulások, a közös projektek, a jótékonysági akciók megtanítják neki a toleranciát, a felelősségvállalást és az empátiát. Ezek a pillanatok mutatják meg ezeknek a gyerekeknek, hogy a közösség erejével a nehézségek is leküzdhetők. Végső soron ezek a közös, offline kalandok adják meg az összetartozás alapvető érzését, amely a boldog, kiegyensúlyozott felnőttkor egyik legfontosabb sarokköve.
A tartalom az OTP Bank megbízásából, a HVG BrandLab produkciójában készült. A cikk létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
