Ikarus 311 © Borsod Volán

Két, negyven év körüli statiszta várja jelenetét a tököli reptéren, Andrew Vajna Szabadság, szerelem című, 1956-os filmjének forgatásán. Egyikük sem szerepelt még mozifilmben, az arra járók mégis sztároknak kijáró tisztelettel méregetik őket. Egyikük, egy Ikarus 311-es - a jellegzetes hátsó létrával és tetőcsomagtartóval - Nógrádból érkezett a forgatásra; tulajdonosa, Németh László saját kalkulációi szerint mintegy 6 ezer órát töltött a felújításával. A másik legendás jármű, a gyűjtők álmának számító farmotoros Ikarus 55-ös Csepelről jött.

"Már gyerekkoromban megigézett ez a típus" - mondja a HVG-nek az 55-ös tulajdonosa, Erdélyi György, aki egy Szeged környéki tanyán bukkant rá a roncsra, ahol szerszámosbódénak használták. Németh László pedig a kilencvenes években kolbászt árult a mátyásföldi Ikarus-gyárban, ahol figyelemmel kísérhette a szocialista tábor egykori fellegvárának számító üzem lerongyolódását, s mint mondja, nem bírta nézni, ahogy darabokra vágják a leselejtezett régi buszokat. Ahhoz, hogy - hobbitársai elismerését is kivívó színvonalon - restaurálhasson egyet, három roncsot kellett vásárolnia; a legolcsóbb 20 ezer, a legdrágább 600 ezer forintjába került.

Magyarországon ma nyolc-tíz üzemképes veterán Ikarust tartanak a megszállott gyűjtők - valamint néhány Volán-vállalat is -, akik egymást és egymás járgányait is jól ismerik. Egyikük a HVG-nek elárulta: Erdélyi György filmezésre vitt busza nem teljesen korhű, mivel a hetvenes évek elején gyártották. Az 55-ös típus persze szerepelhet a filmben, mert már az ötvenes évek közepén felbukkant a magyar utakon, csakhogy "Gyuri farosának" irányjelzője árulkodik: ez egy későbbi széria jegyeit mutatja. A 2001 májusában, a fehérvári Ikarus-gyárban tartott első találkozón hat 55-ös gyűlt össze, a gyűjtők azóta is szívesen nézegetik a kamera elé legyezőszerűen beállt kocsikról készült csoportképet. Bár több busz is rendszeres résztvevője az évente megrendezett kiskunhalasi veteránautó-találkozónak, az ikarusosok jelenleg is készülnek egy nyári különtalálkozóra, mely - ha addigra elkészül a tatai Arnold Richárd 55-öse - a résztvevők számában lekörözheti a 2003-as szegedit.

A gyűjtők büszkék a típus egyediségére is. A farmotoros kivitel mellett különleges műszaki megoldás az alváz nélküli, úgynevezett önhordó karosszéria is, melynek váza padlólemezből, tetőoszlopokból, hossz- és kereszttartókból épül fel. Az önhordó "kasznis" autók könnyebbek, mint az alvázasok, ütközésnél pedig biztonságosabbak. Sokan esküsznek rá, hogy a megoldást az 1949-ben több cég összeolvadásával létrejött Ikarus Karosszéria- és Járműgyár első saját típusának egyik elődjében, a győri Rába Tr 3,5-ösében alkalmazták a világon elsőként.

A farosok (másik bennfentes nevükön: Bözsik) 1954-1973 között, már az Ikarus-gyár fénykorában készültek, amikor Magyarország - Európa vezető gyártójaként - ezrével értékesítette e buszokat, elsősorban a KGST-országokban. "Az 55-ös típusból összesen 7425 darabot gyártottak, a 66-os típusjelű, ráncajtós, városi változatból 9276-ot" - sorolja fejből az alapadatokat az 55-ös-felújítók közt úttörőnek számító, többeket szakmai tanácsokkal segítő Belák Sándor.

A Tolna megyei Bátán élő Ikarus-megszállott autóbuszát 1966-ban gyártották - az eredetileg zöld-fehér színű, tetőablakos, luxuskivitelű járműből abban az évben csak tíz darab készült -, s 1970-ig a Kaposvár-Fiume útvonalon "szolgált". A hetvenes évek közepén leselejtezték, de mielőtt bontóba került volna, a Szekszárdi Állami Gazdaság vette meg, ahol először rendeltetésének megfelelően, később már csak raktárként használták. Belák 1996-ban vásárolta meg, majd négy éven át dolgozott rajta, míg újra forgalomképessé vált.

"A roncsot 10 ezer forintért vettem, de 12 ezerbe került hazavontatni - meséli Belák -, aztán lassan nekifogtam a felújításnak. Szereztem hozzá egy áramfejlesztőként használt Csepel-motort. A jellegzetes egybetámlás üléseket közeli tanyákról és bontókból szedtem össze, a sógornőm huzatot varrt, én kárpitoztam. A legdrágább munkát, a fényezést a helyi Gemenc Volán ingyen elvállalta, így 1 millió forintomba se került a felújítás." Pedig veteránrajongók állítják: egy ilyen munka teljes költsége akár 10 millió forintra is rúghat.

A gyűjtők szerencséje, hogy akkortájt a traktoroktól a katonai teherautókon át a kishajókig szinte mindenbe az Ikarus buszokéhoz hasonló 344-es, illetve 614-es Csepel-motor került, így ilyet viszonylag könnyű találni. A karosszériákból viszont kevés maradt meg, mert a tervgazdaság időszakában a buszokat - miután jellemzően hét-nyolc évet valamelyik közlekedési vállalatnál szolgáltak, aztán ugyanannyit például egy-egy téesz járműveként - gyorsan leselejtezték. Kelet-Németországban jobban megőrizték őket, ezért a felújítható régi darabok jó része onnan került Magyarországra (bár a hazai működőképes járgányok közt van olyan is, melyet évtizedeken át Hollandiában használtak, lakóautónak).

S hogy ma a filmezésen és a gyönyörködésen kívül mire jó még egy ilyen veterán busz? Elvileg nem sok mindenre, mert a gyűjtők közül csak kevesen vállalják, hogy a közúti személyszállításra feljogosító sárga rendszámot szerezzenek a járműnek. Ez ugyanis a súlyadómentesség elvesztésével jár, ráadásul akkor az öreg jószágnak a környezetvédelmi normáknak is meg kell felelnie, és a használatot regisztráló tachográfot is bele kell szerelni. Sárga rendszám híján Belák társadalmi munkában - a tankolás fejében - szállítja buszával a bátai futballcsapatot és a tánccsoportot. De a Vértes Volán - szintén NDK-származású - 55-öse egy fél évig iskolabuszként is szolgált, volt, hogy "vonatpótlózott", más járművek időnként esküvők közreműködői, és a Budapest Parádén is szerepelt már a megszokott kamionok közt veterán Ikarus.

"Hódít a retró, népszerűek a veterán autók, de kevesen szánják rá magukat, hogy egy ehhez hasonló felújításba belevágjanak" - mondja Arnold Richárd, akitől az Ikarus-rajongók a legújabb felújított járgány átadását várják. A régi autók iránt korábban is lelkesedő tatai panziósnak a barátai szóltak, hogy a világ legnagyobb internetes bolhapiacán, az eBayen egy német eladó egy 55-öst hirdet. "A német újraegyesítésig egy Rostock melletti állami gazdaság munkásszállító busza volt, aztán egy vállalkozó megvette, de nem használta. Tizenöt évig nem mozdították meg, úgyhogy nem vállaltam vele az utat, inkább trélerrel hoztam haza" - meséli Arnold.

SCHWEITZER ANDRÁS