A világegyetem megértését a fekete lyukak akadályozzák: olyan extrém objektumokról van szó, hogy az univerzumot leíró kvantummechanika és általános relativitáselmélet is összeomlik miatta. A megoldást az információs paradoxon feloldása jelentheti.
A kutatóknak sikerült rábukkanniuk egy olyan fekete lyukra, amely a hiányzó láncszemet jelentheti a kis és a szupermasszív méretű fekete lyukak között.
Nagyságrendekkel gyorsabban forogtak a Földnél, és akár több mint százszor nagyobb tömegűek voltak a Napnál azok a fekete lyukak, melyek egyesülését nemrégiben sikerült megfigyelni. Az esemény nem csak a kiemelkedő tömeg miatt érdekes, hanem mert keletkezésének megfejtése közelebb viheti a kutatókat a fekete lyukak születésének jobb megértéséhez.
Régóta próbálják már megfejteni a kutatók, mik lehetnek azok a vörösen világító foltok, amelyek az univerzum hajnalából ragyognak a Föld felé. Egy új tanulmány közelebb vihet a megoldáshoz.
Amerikai csillagászok a James Webb űrteleszkóp segítségével figyelték meg a Tejútrendszer közepén található szupermasszív fekete lyukat, aminek köszönhetően az is érthetőbbé válik, milyen fizikai törvényszerűségek működnek az objektumnál.
Úgy tűnik, egyelőre biztonságos távolságban van a Sagittarius A* nevű szupermasszív fekete lyuktól az a két csillag, amelyek egymás körül keringve köröznek a Tejútrendszer közepénél.
A Centaurus A nevű galaxis középpontjában egy szupermasszív fekete lyuk ül, ami folyamatosan részecskéket lövell ki magából. A sugár beleütközik valamibe a lyuk közelében, de nem tudni, mi lehet az.
A James Webb űrteleszkóp segítségével bukkantak a tudósok a LID-568 kódjelű szupermasszív fekete lyukra, aminek fényessége minden eddigi ilyen objektumnál nagyobb.
Amerikai kutatók szerint ha a Mars pályája csupán egyetlen méterrel megváltozik, az igazolhatja a feltételezést, hogy a sötét anyag valójában apró fekete lyukak összessége.
Izraeli kutatók szerint a fekete lyukak valójában nem fekete lyukak, hanem fagyott csillagok, amelyek korábban is létrejöhetnek, mint azt eddig gondolták.
Az Eseményhorizont Teleszkóp kutatói szerint 50 százalékkal javulhat a fekete lyukakról készült fotók felbontása, hála a rendszer újrakalibrálásának.
Csupán 0,1 fényévre van a Tejútrendszer közepén található szupermasszív fekete lyuktól az a csillaghalmaz, amelynek közepén szintén egy fekete lyuk ül. A jövőben biztosan felfalja majd őt a Sagittarius A*.
Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) csillagászai egy korábban teljesen átlagos galaxis kapcsán arra figyeltek fel, hogy a központi magja, egy szupermasszív fekete lyuk ragyogni kezdett. Ilyesmire eddig nem volt példa.
A NASA öt nap alatt készítette el szuperszámítógépével azt a szimulációt, ami egy 4,3 millió naptömegű szupermasszív fekete lyukhoz való közeledést mutat be.
A tudomány számára rejtély, hogy az ősi fekete lyukak miként válhattak rövid idő leforgása alatt ennyire hatalmassá. A válaszhoz a James Webb űrteleszkóp mérése viheti közelebb a tudósokat.
Az Európai Űrügynökség Gaia űrteleszkópja fedezte fel a Gaia BH3 nevű fekete lyukat, ami egy csillag összeomlásából jött létre. A tömege 33-szorosa a Napénak.
Az Eseményhorizont Teleszkópot használó nemzetközi tudóscsapat úgy véli, minden fekete lyuknak azonos lehet a fizikája.
A Nottinghami Egyetem kutatói az abszolút nulla fok közelébe hűtötték a héliumot, amitől olyan tulajdonságokat vett fel, hogy képesek voltak szimulálni vele egy fekete lyukat.
A Napnál mintegy 40 milliószor nehezebb az a szupermasszív fekete lyuk, amelynek nyomai az ősrobbanást követő 764 milliomodik évből jutottak el a mába.
Ausztrál tudósok szerint a J0529-4351 kódjelű objektum 300–500 billiószor fényesebb lehet, mint a Nap, és minden nap elfogyaszt egy akkora csillagot, mint a miénk.
