hvg.hu: Ritkán mozgat meg embereket Facebook-poszt annyira, mint amelyikben pár hete azt kérte, hogy küldjenek önnek utcai zaklatásról szóló történeteket. Azonnal több mint 2 ezer komment és levél érkezett zömmel fiatal nőktől, akik elképesztően durva esetekről számoltak be. Az eddigi feldolgozás során mi bizonyult a legáltalánosabb tapasztalatnak a zaklatással kapcsolatban?

Mérő Vera: Leszámítva a konkrét pedofil bűncselekményeket, melyekből sajnos szintén riasztóan sok érkezett, többnyire már kiskamaszként megtalál bennünket a zaklatás. A nyílt színi zaklatásról szóló történetek nagyjából harmada azzal kezdődik, hogy 11-12 éves voltam. Én is épp 11 múltam, amikor valaki először az arcomba verte a pélót a metrón. Még 20 év távlatából is pontosan emlékszem az arcára, a szagára, a farkára, a kötött pulcsijára annak az ötvenes pocakos, potrohos pasinak. Annak a fiatal lánynak az arckifejezése is tisztán megmaradt, aki a jelenet láttán undorodva fordult el, akárcsak a többi utas a metrókocsiban. A legtöbben egyébként erről is beszéltek. Arról, hogy a zaklatós emlék egy életre bevésődik, filmszerűen megvan még 40 év távlatából is.

Mérő Vera

Túry Gergely

hvg.hu: Említette az utazóközönség közönyét. Mennyire általános tapasztalat, hogy nem kap segítséget az áldozat?

M. V.: A környezet közömbösségéről és a magárahagyottság érzéséről is rengetegen beszámoltak, például az egyik történet szerint egy komplett busz nézte végig, ahogy egy szatír végigfogdossa a tinilány melleit. Tipikus visszatérő motívum az áldozat hibáztatása is: „utána végig mindenki engem nézett”, „megvetően végigmértek”, „megjegyzéseket tettek”. Belegondolva, a közönyünkkel és a félrefordított tekintetünkkel megadjuk az egyén és a társadalom jóváhagyását a zaklatónak ahhoz, amit csinál. Minden szó nélkül hagyott eset azt üzeni, hogy ezt legközelebb is gátlás nélkül megteheti, az áldozatnak pedig azt, hogy hiába is kérne segítséget.

hvg.hu: Férfiaktól is kapott történeteket? Ők milyen arányban számoltak be arról, hogy zaklatás áldozatául estek?

M. V.: A zaklatás elsősorban a nők problémája, de nem ritkán előfordul a férfiakkal is, és bár a zaklatás természete náluk általában más, mint a nőknél, különös tekintettel arra, hogy a nők által rendkívül gyakran átélt konkrét halálfélelemről a férfiak nem számoltak be. De a zaklatás náluk is éppolyan megalázó tud lenni, és a kiszolgáltatottság érzése is megjelenik. Egyszer például a volt szerelmem szó szerint sírva jött haza az A38 hajóról, ahol az egyik 50-es női vendég jó ötletnek gondolta, ha a pult mellett állva rámarkol ennek a 22 éves fiúnak farkára. Szegény srác leginkább attól volt kiborulva, hogy teljesen leblokkolt a szituációban, és annyit sem tudott mondani, hogy ne érj hozzám, kérlek. Egyébként, legyen férfi vagy nő az illető, a zaklatás áldozatainál a lefagyás szintén általános tapasztalat. Sokan arról mondták, hogy még évekig kísértette őket, hogy mi lett volna a helyes reakció az adott helyzetben. A metrós eset után én is évekig haragudtam magamra, ráadásul amikor történt, épp lovagolni mentem, és ott volt a lovaglópálca a kezemben.

hvg.hu: Úgy tűnik, a kampánnyal sikerült megnyitni egy szelepet a társadalomban, és felszínre hozni valami nagy, közös tapasztalatot, amiről eddig nem beszéltünk, amit eddig egyfajta szükséges rosszként elfogadtuk: megkeseríti az életünket, de közben megtanultunk együtt élni vele. Jól látom a helyzetet?

M. V.: Születésünktől erre szocializálódunk, mert már az óvodában is azt hallgatjuk, ha Jancsi meghúzza Julcsi haját, akkor azt azért teszi, mert a kislány tetszik neki. Az agresszíven viselkedő, durván játszó kisfiúkra nem egyszer legyintgetünk, hogy „a fiúk már csak ilyenek”. Ezeket az üzeneteket viszont a gyerekek is hallgatják, és levonják belőlük a megfelelő következtetéseket, leginkább azt, hogy ez a világ rendje. Például írt nekem egy lány, aki egész gyerekkorában azt hallgatta az apukájától, hogy „ott megy egy jó segg a bringán”, vagy ha felöltözött valahova, akkor ő nem csinos volt, hanem „tutajos”, vagyis „faszállító”. Nagyjából a húszas évei végéig nem is értette, hogy miért akadnak ki nők, amikor ilyesmiket mondanak nekik, hiszen ezek bókok. Szóval, ha egy ilyen kampány jó bármire is, leginkább arra, hogy tudatosítsa: a felháborodás jogos, ne vedd természetesnek, ha ocsmányságokat szólnak be neked, vagy bárkinek a környezetedben.

Túry Gergely

hvg.hu: Az óvodában, iskolában megnyilvánuló agresszió a legtöbbször oda vezethető vissza, hogy a gyermek otthon maga is bántalmazás áldozata, továbbá agressziót, abúzust lát a szülei, a családtagok között. Ezzel kapcsolatban hoztak tanulságokat a zaklatós történetek?

M. V.: A statisztikák szerint ugyan ez nem szükségszerű, de az esetek szignifikáns részében az abúzus elkövetője maga is bántalmazott volt, vagy jelenleg is az. Legutóbb egy édesanya keresett meg azzal, hogy kislányát egy másik kislány erőszakolta meg az óvodában: lefogta az egyik 5 éves a másikat, és egy botot dugott fel a puncijába. Az óvónő és az intézményvezető nem egy esetben kapta meg a szülői riasztást, mégsem cselekedtek, csak a botránytól féltek. Végül itt is megismétlődött a jellegzetes történet: az áldozatot kellett kiemelni a közösségből, aki újabb traumát élhetett át azáltal, hogy el kellett hagynia a megszokott – és amúgy szeretett – óvodai környezetét. Sikerült többszörösen darabokra törni annak a gyereknek a világát, aki az abúzus előtt egy életvidám kislány volt, majd egyik napról a másikra elszürkült, és jó időre egy teljesen befordult, a szélre is összerezzenő valakivé vált. Ezen után mondani sem kell, hogy az erőszakmentes nevelésnek milyen fontos szerepe lenne.

hvg.hu: Ön pontosan mit ért erőszakmentes nevelés alatt?

M. V.: Ez valójában a beleegyezésre, a beleegyezés kultúrájára való nevelést jelenti. Én például azon keresztül próbálom erre tanítani az 5 éves unokahúgomat, hogy csikizem, röhög, röhög és röhög, de amikor azt mondja, hogy ne, ez már nem jó, elég, akkor abban a pillanatban felemelem a kezemet, és ezt várom el tőle én is, amikor a fejemen ugrál. Mindegy is, hogy kisfiú vagy kislány, felnőtt vagy gyerek, ha valaki nemet mond bármire, azonnal leállsz. Ez az alapszabály. Meg az, hogy a tested a tiéd, csak az, és csak akkor nyúlhat hozzá, amikor megengeded.

hvg.hu: Azt hiszem ezzel meg is érkeztünk a nemi erőszak kérdéséhez.

M. V.: A közbeszéd mintha egész sokat fejlődött volna e tekintetben, és mintha egyre többen kezdenének ráébredni, hogy az aktus közepén is mondhat bárki nemet, és ezt maximálisan tiszteletben kell tartani. Teljesen mindegy, hogy valaki azért szállna ki, mert eszébe jutott egy elfelejtett munkahelyi feladat, vagy elfáradt, vagy rájött, hogy még a Józsit szereti, az a nem akkor is arról szól, hogy az illetőnek valamiért sérül a személyes komfort- és/vagy biztonságérzete.

Túry Gergely

hvg.hu: Míg a nemi erőszaknál viszonylag élesen meghúzhatjuk a határokat, az viszont már jóval problémásabb kérdés, hogy hol kezdődik a zaklatás? Ön szerint?

M. V.: Az biztos, hogy a szürke zóna kódoltan él a társadalomban, hogy kinek mi meddig számít bóknak. Néhány éve nagy port kavart egy pick up artist blogposztja, ami arról szólt, hogy mit csináljon a pasi, ha a jó csajnak fülhallgató van a fülében, és az volt a tanács, hogy menj oda hozzá, integess bele az arcába, és húzd ki a fülhallgatót a füléből. Szerintem meg amíg a másik ember létezését a saját játszóteredként kezeled, elköveted a fenyegető zaklatást, hiszen hatalmat gyakorolsz egy másik emberen, aki pusztán annyit tett, hogy ott volt éppen. Nagyjából ott kezdődik a zaklatás, amikor betörünk egy másik ember privát terébe anélkül, hogy ő erre bármiféle jelzést vagy engedélyt adott volna.

hvg.hu: Sokan teszik fel ezen a ponton joggal a kérdést: „már bókolni, ismerkedni sem lehet? Haljon ki az emberiség?” Mit gondol, hogyan oldhatjuk fel ezt az ellentmondást?

M. V.: Mindezt valahol ott kellene kezdeni, hogy komolyan vesszük, ha valaki azt mondja, hogy hozzá senki se menjen oda az utcán, és ne mondja el neki a véleményét a kinézetéről, ő csak szeretne elmenni A-ból B-be anélkül, hogy bárki is szóvá tenné, hogy jól áll rajta a feneke. Ez teljesen érthető, ahogy az is, amit szintén maximálisan figyelembe kell venni, amikor egy nő azt állítja, hogy neki bizony bearanyozza a napját, ha közlik vele az utcán, hogy „milyen szép”. Leginkább az fog segíteni, ha a lehető legintenzívebb diskurzust teremtjük a kérdés körül, ami mentén idővel kialakulhat egy olyan konszenzuális megállapodás, ami egy közös társadalmi minimumot hoz létre köztünk.

hvg.hu: Ha a közös minimumot keressük, az ismerkedésnek mégiscsak megvannak a maga dedikált helyszínei és időpontjai. Azt pedig nagyjából lehet érezni és tudni a metakommunikációból, hogy a másik nyitott valamire vagy sem, felveszi-e a szemkontaktust, visszamosolyog, stb. Az viszont jó kérdés, hogy a zaklatást hogy kezeljük?

M. V.: Sajnos nincs egyetlen üdvözítő módszer, mert minden az adott szituációtól függ. Nyilván másként reagálsz, ha látod, hogy valaki mindjárt szétveri az arcodat, és persze van az a kategória, amit egy köszönöm, szia, bocsi, foglalt vagyok, nem érek rá, nincs kedvem szöveggel teljesen kulturáltan el lehet intézni, sőt, igent is lehet mondani rá – volt, aki azt írta, hogy így ismerte meg a férjét. Azt azonban érdemes mindeközben szem előtt tartani, hogy aki (ocsmány módon) beszólogat vagy zaklatni kezd egy nőt az utcán, mindezt azért teszi, mert hatalmat akar gyakorolni a nő felett, mert másképp valószínűleg nem léphetne interakcióba vele, teljesen esélytelen, hogy az a nő valaha elmenjen vele randizni.

Túry Gergely

hvg.hu: Mi a végső célja a kampánynak? Mit fog kezdeni ezekkel a történetekkel?

M. V.: Ugye egy ilyen kampány végcélja egy jogszabály- egy törvénymódosítás lenne, hogy az utcai zaklatás ismert tényállás legyen a Btk.-ban, hogy mi módon, az a jogalkotók dolga. A lényeg, hogy egy „tövig kinyalnám a pinád”-típusú beszólást már csak azért is nagyon komolyan kellene venni, mert számtalan nő ilyenkor halálfélelmet él át: nem tudhatod, ha nem „megfelelően” reagálsz egy ilyen helyzetben, nem mosolyogsz, vagy nem köszönöd meg, akkor az illetőnek az lesz a következő lépése, hogy tettekre váltja a fenyegetést, és te leszel a következő Bándy Kata vagy Renner Erika. Amit most csinálunk, az egy szemmel láthatóan elég éles rámutatás a jogalkotónak arra, hogy tessék társadalomkövetőnek lenni, tessék tudomásul venni ezt a százezreket, milliókat érintő problémát, és válaszlépéseket tenni.