„Nem akarhatnak több ezer békés polgárt erővel szétkergetni” – politikai elemzők a betiltott Pride-ról
Mi lenne, ha a kormány csöndben kiszállna a csatából vagy épp ellenkezőleg, még jobban beleállna?
Mátyásföld kellemes kertváros, élhető lakótelepekkel, néhai orosz laktanyával, pazar villákkal – már a második világháború előtt is Budapest kedvelt üdülőövezete volt.
Az egykori Ikarus gyár még a 80-as években is a szocialista nagyipar erős bástyája volt, évente tízezrével gördültek ki belőle a KGST-, vagy éppen közel-keleti exportra gyártott buszok. A gyárudvar ma posztapokaliptikus látványt nyújt. Olyannyira elhagyatott, hogy ottjártunkkor éppen egy róka szaladt át a lerobbant épületek között. Járműveket – amolyan kézműves jelleggel – már csak egy szerelőcsarnokban gyárt a Silabusz Kft., mely egyébként a hármas metró felújítása alatt hadrendbe állítandó Modulo buszok egyes elemeit is készíti, ám főként idős buszokat – mint a legendás farmotoros Ikarus 55 – ment meg a rozsdatemetőtől.
A teljes grandiózus gyártelep hasznosítására, állítólag, semmi remény.
Szemben az egykori Ikarus Művelődési Központ jelenleg kibelezett épülete, melyből irodaházat és rendezvényközpontot alakítanak ki, a szocreál külső megtartásával. Annak idején – a segítőkész művházasoknak köszönhetően – talán egy kicsit távolabb a hatalom kémlelő tekintetétől, itt koncertezett és próbált a 80-as évek undergroundjának színe-virága, többek közt az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport, de volt itt tinidiszkó és annyi minden más is, nyilván a könyvbarát egyesülettől a nyugdíjasklubig.
Az Ikarusnak természetesen sporttelepe is volt, sőt van is, ott van a közelben, kifejezetten jó karban tartott futballpályákkal és atlétikai létesítménnyel. Egykor sör-virslis, zsíros kenyeres, Moldova- és Esterházy-művekbe illő NB III-as és BLASZ-meccsek mentek.
Ennek a kertvárosi nosztalgiának eredtünk a nyomába egy erre szakosodott (kül)városnéző túra, a Kertvárosi Időutazó segítségével.
