Ötödikes koromban az osztálytársaim megtudták, hogy meleg vagyok. Sajnos nem volt valami elfogadó osztályom. Megvertek, vonalzót törtek el rajtam, cipővel dobáltak stb. Hatodikos koromban kerültem egy másik iskolába, ahol hazafelé menet vertek meg. Rendőrségi ügy is lett belőle. Így megint másik iskolába kerültem, de ugyanúgy folytatódtak a fenyegetőzések attól a fiútól, aki megvert. Többször volt öngyilkossági kísérletem.

Az iskolában gyakran nehéz állni a sarat: a csúfolódásnak, kiközösítésnek, a kipécézésnek vagy akár egy kisebb klikk „hatalomra kerülésének” súlyos következményei lehetnek, különösen, amikor a célpont egy eleve hátrányos helyzetben lévő csoport tagja. A fent említett diák példája jól mutatja, hogy ha a helyzet elfajul, egy gyereket akár iskolából iskolába is űzhetnek a kortársai. Hogy a helyzetről képet alkothasson, a Háttér Társaság majdnem ezer, 13 és 21 év közötti (a 2016/17-es tanévben is tanuló) LMBTQI-diákot kérdezett meg Magyarország összes megyéjéből és Budapest minden kerületéből az iskolai tapasztalataikról.

Van, hogy a tanár tesz homofób megjegyzést

Súlyos következményei lehetnek annak, ha valaki nem érzi magát biztonságban az iskolában. Az ellenséges iskolai környezet könnyen hiányzásokhoz, a tanulmányi eredmények romlásához vezethet, nem utolsósorban a mentális egészségre is hatással van. Az előítéletes nyelvezet használata könnyen megágyaz ennek: az LMBTQI-diákok 96 százaléka hallott több-kevesebb rendszerességgel homofób megjegyzéseket, például buzizást, leszbizést, köcsögözést negatív szövegkörnyezetben, több mint felük gyakran, vagy nagyon gyakran. A kutatásban részt vevők 25 százaléka legtöbbször kortársaitól, 10 százaléka pedig tanáraitól is gyakran hallotta ezeket a kifejezéseket. E tekintetben jelentős eltérés mutatkozik az egyes iskolatípusok között is: a gimnáziumokban a diákok 44 százaléka, a szakgimnáziumba járók 50 százaléka, a szakközépiskolába járó diákok 67 százaléka hallott a tanév során gyakran vagy nagyon gyakran homofób megjegyzéseket.

Hogyan lehetne ezen a helyzeten javítani? A tanári kar elfogadásával, a téma nyílt felvállalásával, és azzal, ha az LMBTQI-emberek bántása súlyosabb következménnyel járna, például nem lehetne úgy dobálni a „buzi” kifejezést, mint a röplabdát tesiórán

– veti fel egy kutatásban részt vevő diák. Bár ezek a megjegyzések gyakran akkor hangzottak el, amikor nem volt jelen tanár, ha mégis így volt, a diákoknak csak 26 százaléka tapasztalt részükről közbelépést, 35 százalékuk viszont sosem.

A kutatás arra is kíváncsi volt, hogy a tanulók mennyire vannak kitéve szóbeli, fizikai zaklatásnak, bántalmazásnak, és hogy erről tesznek-e bejelentést az iskolában.

Leginkább viccként közelítik meg, degradáló módon. A homofób megjegyzések is gyakoriak, nemcsak a diákok, hanem a tanárok részéről is néha. De a témáról beszélgetve kiderül, hogy a tanárok nagy része is homofób. Nem éltem át konkrét verbális vagy fizikai bántalmazást, de gyakran érzem úgy, hogy csak egy vicc tárgya vagyok, az, hogy valaki a saját neméhez vonzódjon, túl abszurd, és csak nevetni lehet rajta.

A diákok 82 százaléka jelezte, hogy szóbeli zaklatás érte az elmúlt tanévben, leggyakrabban a szexuális irányultságuk vagy a nemi önkifejezésük miatt. Ugyanezen okok miatt fizikai zaklatás a diákok 22 százalékát érte (meglökték, megrángatták, leköpték őket). Az LMBTQI-diákok 13 százalékát érte az iskolában fizikai bántalmazás szexuális irányultsága, 10 százalékát pedig nemi identitása vagy nemi önkifejezése miatt: megütötték, megrúgták vagy valamilyen tárggyal megsebesítették őket.

„Gyakran fordulnak hozzánk a jogsegélyszolgálatnál olyan diákok, akik nehéz helyzetben vannak, akár kétszer-háromszor is iskolát váltottak. Azzal kell foglalkozniuk, hogy a következő helyen ne érje őket bántalmazás, megerősödjenek a kiállásukban, vagy éppen fordítva: megpróbálják eltitkolni a szexuális irányultságukat. Ez a közegtől is függ. De egy 14-15 éves gyereknek nem azzal kellene foglalkoznia, hogy a bántalmazást kivédje. Az iskola feladata, hogy biztosítsa az egyenlő és biztonságos tanulás feltételeit” – mondja Sándor Beáta, a Háttér Társaság munkatársa, a kutatás szerkesztője.

A tanárok sokszor tehetetlennek tűnnek

Külön fejezetet szentel a kutatás az iskolai bántalmazások bejelentésének is. A diákok 66 százaléka soha nem tett bejelentést, és a bejelentést tevő diákoknak is csak 12 százaléka jelentette a zaklatást a legtöbbször vagy minden alkalommal. Azok, akik nem kértek segítséget, többnyire azzal indokolták, hogy nem akarták, hogy a tanárok vagy a családjuk megtudják róluk, hogy LMBTQI-identitásúak, valamint mert nem bíztak benne, hogy valóban lenne értelme segítséget kérni, hogy a tanárok bármit tennének az érdekükben.

De mi történt azokkal, akik mégis szóltak?

• A leggyakoribb reakció (52 százalék) az volt, hogy a tanár azt mondta a zaklatás vagy bántalmazás áldozatának, hogy ne foglalkozzon a problémával.
• A diákok 44 százalékának tapasztalata, hogy a pedagógus beszélt az elkövetővel, és próbálta meggyőzni, hogy vessen véget a zaklatásnak.
• 32 százalékuk azonban azt jelezte, hogy a pedagógus nem tett semmit a probléma megoldása érdekében.

A tanárok sokszor tehetetlennek tűnnek, pedig az ő (és más iskolai dolgozók) feladatuk lenne, hogy egyrészt tegyenek az előítéletes beszéd, az ellenséges környezet ellen, másrészt, hogy megfelelően (vagy egyáltalán) kezeljék azt a helyzetet, ha egy diák zaklatásról vagy bántalmazásról számol be nekik. Az értékrendszer vagy a tudáshiány lenne a reakciók oka? Hogyan lehetne fokozni a tanárok érzékenységét, ha adott esetben ők maguk is elutasítóak a mássággal szemben?

AFP / Christophe Simon

Sándor Beáta szerint a probléma ott kezdődik, hogy a tanárok nem kapnak képzést általában a zaklatásról sem, és ha szembesülnek vele, gyakran egyszerűen csak hátra állnak. „Könnyű azt mondani, hogy »én csak egy adott tárgyat tanítok«, vagy »osztályfőnökként nem ez a dolgom«. Az is sokszor felmerül, hogy a zaklatás esetleg nem tanórán vagy az iskolában történik, hanem az után, vagy a Facebookon, így van, aki azt gondolhatja, hogy a pedagógusnak ezzel nincs feladata. Az ajánlásokban is hangsúlyozzuk, hogy a pedagógusképzésnek erre is ki kellene térnie. Sok tanár odafigyel rá, hogy vannak a diákjai. A gyerekek általában tudják, kivel tudnak a problémáikról beszélni.

Ha ekkora rendszerességgel fordul elő előítéletes alapú iskolai zaklatás, arra reagálnia kell az iskolának. Néhány iskolában kijelölnek pedagógusokat, akik szívesen foglalkoznak a témával, és ők külön felkészülnek a probléma kezelésére, esetleg az iskolapszichológussal, iskolai szociális munkással együttműködésben. Ők tarthatnak prevenciós jellegű közösségépítő, tudatosságnövelő foglalkozásokat az osztályokban, ami az iskolapszichológusok szerint a legfontosabb”

– teszi hozzá a szakértő.

Így még nehezebb előbújni

A kutatás készítői hangsúlyozzák: mindenképpen szükség van a zaklatás és bántalmazás kezelésére részletesen kitérő iskolai szabályzatokra. Ebből mindenki megismerhetné, mi is a zaklatás, hová lehet fordulni, ha megtörténik, mi a bejelentés módja, és mi fog történni azután. Amíg nincs szabályzat, addig esetleges a probléma kezelése, hiszen ha van egy támogató tanár, akire lehet számítani, de elmegy az iskolából, akkor kiesik a biztonságos pont.

A szabályrendszer ráadásul eszközt biztosítana a diákoknak és a tanároknak is arra, hogy úgy érezzék, felemelhetik a szavukat ott, ahol röpködnek a bántó, homofób és transzfób megjegyzések. Gyakran elég egy ember is, hogy pozitív folyamatokat indítson el.

A középiskolámban az LMBTQI-csoport tagjait támadó diákokat az igazgatónk szerelte le, méghozzá százszázalékos sikerrel. Intelligensen elmagyarázta, miért probléma a gyűlöletkeltés.

Az előbújás nemcsak a társadalmi elvárások miatt hosszú és nehéz folyamat. Az LMBTQI-diákok jelentős része ezt nem is teszi meg az iskolában, 16 százalékuk esetében egyetlen diáktársuk sem, 60 százalékuk esetében egyetlen tanáruk sem tud LMBTQI-voltukról. Az egyházi fenntartású oktatási intézmények diákjai még ennél is gyakrabban (76 százalék) válaszolták, hogy egyetlen tanáruk sem tud LMBTQI-voltukról. Míg a diákok 11 százaléka a legtöbb tanárának előbújt, ez az arány az egyházi iskolákban mindössze 4 százalék.

Sándor Beáta szerint bár a legtöbb diák úgy érzi, hogy veszélyben van egy egyházi iskolában, a tapasztalatok sokfélék. „Talán a hierarchia miatt úgy tűnik, hogy az egyházi iskolák félnek a fenntartó véleményétől. De volt olyan ügyfelünk is, akit épp egy ilyen iskolában fogadtak el transz diákként: az iskolaigazgató és mások is abból indultak ki, hogy Jézus elfogadásra tanít, és ebben a szellemben álltak hozzá” – magyarázza.

MTI / Komka Péter

Ha valaki nem bújik elő, az súlyos lelki teher lehet, de már az LMBTQI-témák felmerülése is nagy segítség az iskolában, hiszen az érintett diákok számára visszatükröződik, hogy az ő tapasztalataik léteznek, mások is éreznek úgy, ahogy ők. A kutatásból kiderült, hogy azok, akik bármilyen pozitív dolgot tanultak LMBTQI-témában, ezt általában magyar nyelv és irodalom, kommunikáció, valamint osztályfőnöki órán tették. Az írók, költők életrajza, a történelem jó lehetőséget kínálnak arra, hogy a témát olyan keretben tárgyalják, amelyben elfogadják az LMBTQI-emberek létezését. „Ha van olyan tanár, aki szeretne erről a témáról beszélni, akkor ezeken a pontokon elindíthatja a párbeszédet” – mondja Sándor Beáta.

A kutatás eredményeit a Háttér Társaság március 18-án este, a Bem Moziban mutatja be. Részletek a Facebook-eseményben.