Serena Williams nagy űrt hagy maga után, és még nagyobb örökséget
Átírta mindazt, amit a női teniszről gondoltunk, és feltehetően át fogja írni azt is, amit a visszavonuló női teniszezőkről gondolunk.
Serena Williams 17 éves volt, amikor 1999-ben, 23 évvel ezelőtt az US Openen megnyerte élete első Grand Slam-tornáját, ugyanott, ahol most búcsút int a teniszkarrierjének, hogy – mint magyarázta – továbbfejlődjön egy másik irányba.
Kikapott Tomljanovicstól, véget ért Serena Williams karrierje
A 23-szoros Grand Slam-győztes ezt a Vogue kedden megjelent számában jelentette be. A búcsút a legnehezebb dolognak nevezte, amit csak el tud képzelni: „Nem akarom, hogy véget érjen, ugyanakkor készen állok arra, ami utána jön."
Egy évvel korábban, 16 évesen már a harmadik fordulóban kiesett a US Openen, 1999-ben azonban olyan magabiztossággal jelentkezett be, hogy abba utólag könnyű belelátni a későbbi dominanciáját. Ott és akkor a csodagyereket ünnepelték benne, de talán még kevesen hitték el, hogy a sportága királynője lesz. Pedig – ahogy az apja legendás terve előrevetítette – Serena Williamsnek a nővérével, Venus Williamsszel együtt ez volt a születéskor elrendelt küldetése.
Ez a fajta öntudatos jelenlét az egész családra jellemző volt, és a nővérek apja, Richard Williams minden gesztusával táplálta is ezt. Martina Hingis oda is szúrt nekik: Williamséknek túl nagy a szája. Csakhogy Hingis hamarosan ízelítőt kapott abból, milyen, amikor ezt a céltudatosságot a pályán győzni akarásra váltják. 1999-ben Serena Williams ezúttal túljutott a harmadik fordulón, Kim Clijsterst győzte le, a negyedik körben a GS-győztes Conchita Martinez várt rá, aki 6-4-re meg is nyerte az első szettet. Serena Williams viszont megvillantotta a védjegyévé vált hozzáállását: azt, hogy makacsul hárította a vereségnek még csak a gondolatát is, és ennek köszönhetően a vertnek tűnő helyzetekből is képes volt visszajönni, és nyerni. Martinez ezt ott és akkor a saját kárán tanulta meg.
A negyeddöntőben a gyerekkori példaképével, Szeles Mónikával találkozott, és menetelt tovább az elődöntőbe, ahol az előző év győztesét, Lindsay Davenportot búcsúztatta. Serena Williams bejutott élete első Grand Slam-döntőjébe, ahol az a Martina Hingis várt rá, aki nagyszájúnak kiáltotta ki az egész családot. Később így beszélt róla: „Serena volt a legádázabb ellenfelem. Nem szerettem játszani vele, mert a fontos pontoknál, a fontos pillanatokban sosem hihetted azt, hogy lelassít, hogy megmutatkozik a mentális gyengesége.”
Serena Williams Arthur Ashe 1975-ös győzelme óta az első fekete amerikai volt, aki egyéni címet nyert, és az első fekete amerikai nő Althea Gibson 1958-as győzelme óta. A US Open után még 22-szer emelhetett a magasba GS-trófeát, legutóbb 2017-ben az Australian Openen – mellesleg nyolchetes terhesen.
Egy dicsőséges emberkísérlet, és ami mögötte van
Unortodox - első látásra talán ezzel a jelzővel lehet illetni azt a mestertervet, amellyel Richard Williams világverő bajnokokat nevelt a lányaiból. Serena Williams most hosszú kihagyás után 40 évesen visszatér Wimbledonba, ahol két évtizeddel ezelőtt nyerte meg először a tenisztornát. Ebből az alkalomból - és a Richard király című film apropóján - visszatekintünk az ide vezető, göröngyös és lenyűgöző útra.
Az a magabiztosság, amellyel az első GS-győzelmét megszerezte, végigvonult a karrierjén. Ebben elévülhetetlen szerepe volt az apjának, Richard Williamsnek, akinek a tehetséggondozói módszere attól volt lenyűgöző, hogy nemcsak a sportsikerek felé vezető úton indította el a lányait, hanem az önbecsülés útján is – ami fekete lányoknak az amerikai társadalomban még ma is meredek akadály, nem, hogy negyven évvel ezelőtt.
A jegyzőkönyv kedvéért legyenek itt a számok. Williams tehát 23 Grand Slam-tornát nyert – 10-et ezek közül 30 éves kora után, amikor sokan már eleve visszavonulnak,, az Open érában övé a rekord, és egyelőre még a férfiak sem érték be, Rafael Nadal 22-nél tart. 319 héten át volt világranglista első, 2013 és 2016 között 186 héten át megszakítás nélkül, vagyis volt három év a karrierjében, amikor lényegében senki sem tudta megközelíteni. A 23 egyéni győzelme mellett van 14 páros bajnoki címe a nővérével, két vegyes páros bajnoki címe és négy olimpiai aranyérme. De nemcsak a győzelmekkel és az elsőségekkel írta be magát a történelemkönyvekbe: a nővérével együtt tulajdonképpen átírta azt, amit a női teniszről addig gondoltunk. És ennek csak egy – igaz, nem elhanyagolható – része az, hogy feketeként törtek be ebbe a fehérnek gondolt sportágba, és nemcsak a helyüket vívták ki maguknak benne, hanem leuralták azt.
Williamsnek köszönhetően lett létjogosultsága a női dühnek a teniszpályán. Egy olyan közegben, amely John McEnroe dühkitöréseit szórakoztatónak, Novak Djokovic ütőcsapkodásait ambiciózusnak kiáltotta ki, Serena Williams dühe nehezen volt befogadható. Pedig a lényéből fakadt, a versenyzői habitusának a része volt. Ahogy a Vogue-ban írja: Serenának lenni annyit jelent, „mint a legtöbbet várni magamtól és bebizonyítani, hogy az emberek tévednek. Annyi meccs volt, amelyet azért nyertem meg, mert valami feldühített, vagy valaki leírt. Ez hajtott. Egy egész karriert építettem arra, hogy becsatornáztam a dühömet és a negativitásból valami jut hoztam ki.”
Miért ilyen dühös Serena Williams?
(null)
A visszavonulását bejelentő írásának egy adott pontján szóba hozza a saját örökségét, amitől egyúttal zavarba is jön, mert nem igazán szeret gondolni rá. Mégis, írja, szeretné azt hinni, hogy a neki megadatott lehetőségeknek köszönhetően a női sportolók úgy érezhetik, hogy önmaguk lehetnek a pályán. „Játszhatnak agresszíven és rázhatják az öklüket. Lehetnek erősek és szépek. Viselhetnek bármit, és mondhatnak bármit, és szétverhetik az ellenfél seggét és büszkék lehetnek magukra. Sok hibát elkövettem a karrierem során. De a hibákból tanulni lehet, és magaménak tekintem azokat a pillanatokat. Messze nem vagyok tökéletes, de nagyon sok bírálatot is kaptam, és szeretném azt hinni, hogy profi teniszjátékosként azért is mentem keresztül kemény időszakokon, hogy a következő generációnak könnyebb legyen.”
Williams teniszkarrierjének a generációs hatásai már most láthatók. A top 100-ba bejutó amerikai teniszezőnőknek több mint a fele fekete, a Williams nővéreknek köszönhetően rengetegen fogtak teniszütőt a kezükbe olyanok, akik finoman fogalmazva sem illeszkedtek a sportág demográfiai hagyományaihoz – vagyis nem fehérek és nem gazdagok. Williams megteremtette a saját hagyományát.
Serena Williams benne volt abban a folyamatban is, amely végül a technológiát hívta segítségül a teniszben is az emberi hibák minimalizálására. Miután 2004-ben a US Openen nevetséges bírói döntések nyomán vesztette el a döntőt Jennifer Capriati ellen, ő volt az, aki felvetette, hogy a teniszezők meccsenként 2-3 alkalommal kérhessék a bírói ítélet felülvizsgálatát videofelvételek alapján.
Nemcsak a tehetsége, az elképesztő fizikai és mentális ereje és kitartása vált ki elismerést, hanem az önazonossága is. Ez az autentikus létezés is hullámokat vetett a sportban, a határokat nemcsak a játékosi stílusával feszegette, hanem a megjelenésével is. A már említett első Grand Slam-győzelménél fehér gyöngyökkel a hajában lépett pályára, a divat mint önkifejezési forma végig ott volt a teniszezői eszközei között is – és persze céltáblát is csinált belőle. Az a néhány gyöngy a hajában túlmutatott önmagán: a tenisz világa nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a játékosok, a helyett, hogy belesimulnának a környezetükbe, hasonló kiegészítőkkel az afroamerikai kulturális örökségüket helyezik előtérbe.
Serena Williams egyszerre tűnt emberfelettinek, és nem félt nagyon is emberinek, valóságosnak mutatni magát. És épp emiatt felsejlettek az akadályok is, amelyeken át kellett verekednie magát, hogy elérje, amit el akart érni – a szexizmustól és rasszizmustól kezdve a bennfentesek szkepticizmusáig. Williams azért is tornyosult a sportág fölé, mert nem hagyta, hogy megbéklyózzák a hagyományok vagy a status quo. Nem ő nőtt fel a többiekhez, hanem a többieket kényszerítette arra, hogy felnőjenek hozzá. Úgy nyert és úgy veszített, ahogy ő akarta, a teljes lényével átadta magát a játéknak, és a lénye nem tűrte a korlátokat. Bár egy szerep is sok, ő mégis egyszerre tudott lenni sportoló, aktivista, üzletasszony, divatdiktátor, feleség és anya. Nem mellesleg a visszatérése a szülés után – amelybe majdnem belehalt – szintén hozzájárult egy fontos változáshoz a teniszben: ma már a női teniszezők megőrizhetik a szülés előtti ranglista-helyezésüket, ha szülés után három éven belül visszatérnek.
Néhány napja egy interjúban arról kérdezték Williamst, hogy mennyire foglalkoztatja Margaret Court 24 GS-győzelmének a rekordja, de ő csak annyit mondott: „Én már megdöntöttem a rekordokat”. Ez a számszerűsített összehasonlítás újra meg újra előjön, bár valójában alaptalan. Az ausztrál Court a győzelmei több mint felét az Open éra előtt szerezte, a 24 győzelméből 13 akkor született, amikor a profi teniszezőket még nem engedték az amatőrökkel versenyezni. Ráadásul az Australian Opent úgy nyerte meg 11-szer, hogy ott szinte csak ausztrálok játszottak és egy 32-es mezőnyben sorsoltak – Williams egy 128 nemzetközi játékosokból áll mezőnyben tudott győzedelmeskedni.
Ha tényleg a rekorddöntés hajtaná, talán még folytatná, de mint mondta, amit megdönthetett, azt meg is döntötte. A mostani bejelentése, bármennyire felkavaró is, valójában nem meglepő. 2017 óta nem nyert Grand Slamet, egy combizomsérülés miatt a tavalyi évet kihagyta, idén júniusban pedig már az első körben kiesett Wimbledonban.
A US Open előtt nyílt kártyákkal akart játszani, hogy a rajongóknak is lehetőséget adjon a búcsúra – és az ünneplésre.
A Vogue-ban megjelent írásában betekintést engedett abba a nehéz folyamatba is, amelynek a végén ehhez a válaszúthoz jutott. Minden szavából és mo9ndatából érződik, mennyire nehezére esik visszavonulni – nem is akarja használni a szót, helyette inkább továbblépésként, továbbfejlődésként írja le a búcsúját a tenisztől. Kétségtelenül vannak, akik megkönnyebbüléssel akasztják szögre a teniszütőt, de annak is komoly létjogosultsága van, hogy Williams ekkora drámaként éli ezt meg.
Az elit sportolók a teljesítményük alapján határozzák meg magukat, egyenlők azzal, amit elérnek, Williams ráadásul gyerekkora óta teniszezik, a személyiségének a része a játék, érthető az ellenállás. Ahogy a sportpszichológusok fogalmaznak: a visszavonulás az ilyen bajnokok számára a metaforikus halál, az identitásuk elvesztése. A kutatások ezért is jutottak arra, hogy amikor az élsportolók abbahagyja az élsportot, ugyanolyan pszichológiai fázisokon mennek át, mint a gyászolók.
A visszavonulásban feltehetően semmi felemelőt nem fog találni, de Serena Williams eddigi pályáját látva biztosnak tűnik, hogy ebből a gyászból is valami rendkívülit fog létrehozni, legyen szó a családjáról, az üzleti vállalkozásairól, a kulturális, társadalmi jelenlétéről.
Azért a gyilkos szervái hiányozni fognak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
