„Az Avatar 2. minden túlzás nélkül, tényszerűen olyan film, amihez hasonlót korábban még soha nem lehetett moziban látni, és épp ennyire lenyűgöző élményt is ad” – írtam épp három évvel ezelőtt James Cameron gigantikus mozis vállalkozása, az Avatar első folytatásáról, amikor már tudni lehetett, összesen öt rész készül majd a filmből. Az Avatar harmadik részével kapcsolatban ugyanakkor épp az okoz némi csalódást, hogy ez már nem teljesen igaz – hiszen az Avatar második része már megmutatta mindazt a csodát, ami a harmadik részt is különlegessé teszi. Csak már nem annyira különlegessé, mint a legutóbb.
Az Avatar: Tűz és hamu minden filmnél különlegesebb, csak az előző Avatarnál nem.
Hogy mit értek „különleges” alatt, azt nagyon részletesen leírtam az előző részről szóló kritikában: beismerem, kritikust ritkán látni annyira lelkendezni, mint amennyire én akkor le voltam nyűgözve. Hiszen majdnem olyan élmény volt IMAX 3D-ben végignézni a második részt, mint amilyen száznegyven éve lehetett először mozgóképet látni, és elugrani a vászon elől, attól félve, hogy elüt bennünket a filmre vett vonat.
Mert amikor azt írom, hogy Cameron mozis vállalkozása „gigantikus”, az nem túlzás: a megszállott rendező folyamatosan olyan fejlesztéseket ösztönöz, amelyek túlzás nélkül forradalmasítják a filmipart (példának legyen elég, hogy az általa az első Avatarhoz készített, újszerű kamera alapján tervezték meg a Mars-szonda kameráját is), és ezáltal vált képessé arra, hogy tényleg eddig soha, semmilyen filmben nem látott technikákat használjon, és minden eddiginél hasonlatosabbá tegye a nem létező dolgokat ábrázoló képeket a valósághoz.
A 2009-es első részhez képest is rengeteget fejlődött a Cameron által használt technika 2022-re. Ez tette lehetővé, hogy a Pandora nevű fiktív bolygó és hihetetlenül fantáziadúsan megalkotott, szintén fiktív lényeit olyan élesen, olyan részletgazdagon és olyan reálisnak láthattuk, amire még az egyszerűen csak a hétköznapi valóságot dokumentáló természetfilmesek is csak az elmúlt évtizedben lettek képesek.
Az új Avatar-filmek állandó, lenyűgöző élménye az, hogy tökéletesen valóságosnak látjuk a valóságtól legszélsőségesebben eltérő dolgokat:
kiugrik a vízből egy óriási, szárnyas hal és egy vágtató ló hibridjére emlékeztető, neonszínű lény, és pontosan annyira látszik valóságosnak, mint egy közeli felvétel a szomszéd kiskutyájáról, az agyunk pedig egyszerűen képtelen feldolgozni, hogy ez mégsem a valóság.
AFP / 20th Century Studios – TSG Enter / Collection ChristopheL / Dylan Cole
És ez az érzés van annyira különleges, hogy kitartson másodszor is bő három óráig, még ha másodjára persze nincs is meg már benne az újdonságfaktor. Akkor is: soha rosszabb negatív kritikát egy filmről, mint hogy ez már nem „A” legkülönlegesebb látvány a világtörténelemben, csak a második legkülönlegesebb.
Az is igaz ugyanakkor, hogy ezúttal nagyobb szükség van a vizualitás mankójára, mint az első rész esetében (ha ugyan mondhatjuk így: az Avatar annyira látványfilm, hogy itt inkább a sztori a mankó a vizualitás mellett).
Mert az Avatar: Tűz és hamu tipikus „második rész”, még akkor is, ha valójában ez a harmadik rész.
De csak papíron: a harmadik rész egészen pontosan ott folytatódik, ahol a második véget ért, sem hangulatbeli, sem történetbeli, sem vizuális, sem időbeli változás nincs benne ahhoz képest, konkrétan olyan, mintha egy hétórás filmet néznénk, amit valamiért három és fél óra után a pause gombbal állítottunk le három évre. És ennek bőven vannak hátulütői, pláne, ha az ember nem nézi újra a második részt a harmadik előtt: nemcsak James Cameron forgatta le együtt a két részt (sőt a negyedik és ötödik epizódok bizonyos részeit is felvette ugyanekkor), de a szereplők is úgy utalnak vissza korábbi mondatokra, mintha tényleg húsz perce hangzottak volna el, nem pedig három éve és húsz perce. A sors iróniája, hogy bár a legtöbb hollywoodi közönségfilmben úgy rágják a szánkba a legegyértelműbb utalást is, mintha nem tényleg húsz perce hangzott volna el, miről is van szó, addig James Cameron nem hajlandó ilyesmire akkor se, ha ezúttal nem ártana.
Azért arról nincs szó, hogy ne lenne érthető a történet, hiszen az Avatar-filmekkel kapcsolatban mindig is az volt a leggyakoribb kritika, hogy nem épp a sztorijuk a legerősebb részük. Ezúttal is igaz, hogy az elsődleges élvezeti értéket a látvány adja, a másodlagost az, hogy Cameron rendezőként milyen hihetetlen profizmussal, tökéletes dramaturgiai érzékkel és mennyire hatásosan vezényli le az akciójeleneteket, és legfeljebb ez után jön a történet. Ami tulajdonképpen ugyanaz, mint a második filmben: ugyanaz főgonosz ugyanúgy üldözi tovább Jake Sullyt három órán és tizenhét percen át, mivel az emberek által ellenségnek kikiáltott na’vik oldalára állt, a többi gonosz ember ugyanúgy üldözi mindazt, ami a Pandora bolygó ökoszisztémájában kizsákmányolható és kizsigerelhető, akármekkora mészárlással is járjon ez, Jake Sully és családja pedig ugyanúgy próbálnak szembeszállni mindezzel.
AFP / 20th Century Studios – TSG Enter / Collection ChristopheL / Dylan Cole
Ugyanakkor ami a film hátránya, az az előnye is tud lenni: mivel tényleg nem sztoricentrikus filmről van szó, a néző könnyebben el is engedheti azt az igényét, hogy valami vadonatúj fordulatot várjon, és figyelhet a nüanszokra. Amiket azért túlzás nüansznak nevezni, annál azért többről van szó. Bemutatkozik például az alcímre okot adó, agresszív na’vi törzs, akiknek annak idején a tűz felperzselte a földjüket, ezért szembefordultak a Pandora lakóinak anyaisten- vagy istenanya-figurájával. Ez annyiban bonyolítja a sztorit, hogy így nem kizárólag a már jól ismert „gonosz emberek vs. áldott jó na’vik” felállás érvényesül, a látvány szempontjából pedig kifejezett áldás, egyrészt, mert így szárnyas állatokon repülő lények is összecsaphatnak másik szárnyas állatokon repülő lényekkel, másrészt, mert a brutális na’vi törzs – ahogy minden a filmben – mesterien kidolgozott, minden eddigitől eltérő, kissé Mad Max-es látványvilágot hoz be.
Ha a konkrét cselekmény nem is kimagasló, vagy ha nevezhető is önismétlőnek, attól még nagyon is van mire figyelni a látványon és az akción kívül is. Míg az előző rész általában a környezetvédelem és a természettel való szimbiózis fontosságát hangsúlyozta,
a második rész némiképp meglepő módon Isten és Jézus témáját feszegeti.
Az egyik jelenet lényegében újrajátssza Ábrahám és Izsák bibliai történetét, az egyik szereplőről kiderül, hogy apa nélkül, az anyaisten gyerekeként született (persze ahogy itt az isten is nő, úgy a Jézus-figura is lány), de egy jelenetben megjelenik maga Isten is. A film nagy részében ez izgalmas gondolatkísérlet, mert az Avatar istensége lényegében a természettel, az ökoszisztémával egyezik meg, így az egyházi felfogásnak sokáig nyoma sincs a filmben. Cameron ugyanakkor egy ponton mégis átlépi azt a határt, és ezután már kevésbé lehet azonosulni a történettel, mert behozza a – szó szerint – deus ex machinát, így pedig már nem a szereplők áldozatai és érdemei, hanem ténylegesen egy természetfeletti erő intézi el, amit el kell. Ez nem valláskritikai, hanem egyszerűen dramaturgiai okokból nem szerencsés: ha két és fél órán át nézzük, ahogy a szereplők próbálják elérni a céljaikat, ám végül a céljaik csettintésre – pontosabban imára – oldódnak meg, az kiábrándító.
AFP / 20th Century Studios – TSG Enter / Collection ChristopheL
Cameron eddigi radikálisan pacifista szemlélete után ad gondolkodnivalót a harmadik rész „háborúpártisága” is: az eddigiek után meglepő módon a film egyik legfontosabb megállapítása, hogy
a szelídség nagy érték ugyan, de az erővel, erőszakkal szemben mit sem ér.
Emellett viszont az is rengetegszer elhangzik – és be is igazolódik –, hogy az erőszak csakis további erőszakot szül. Nem igazít el ebben a paradoxonban egyértelműen a film, sanszos, hogy a tézis és az antitézis után legkorábban a negyedik, ha nem csak az ötödik részben jön majd a szintézis.
Mindezen azért is van több időnk gondolkodni, mert a Tűz és hamu valamivel lassabb ritmusú, mint az elődei – legalábbis cameroni mércével mérve, amit nagyjából úgy kell elképzelni, hogy míg a második részben nem volt egyetlen perc üresjárat sem, most akadnak kizárólag hangulatfestésre, erkölcsi kérdések megvitatására vagy a jellemek árnyalására szolgáló jelenetek is. Jellemekről szólva izgalmas Jake Sully és a főellenség A kaukázusi krétakört is felidéző duója: bár a két férfi esküdt ellenség, mindketten ezért vagy azért saját fiuknak érzik az egyik szereplőt, és az ő kedvéért ideiglenesen hajlandóak félretenni az ellenségeskedést. Ez a nem pozitív szereplőként ábrázolt na’vi törzs mellett megint csak színesít kicsit a képen.
AFP / 20th Century Studios – TSG Enter / Collection ChristopheL / Dylan Cole
Ha nem is annyira különleges a harmadik rész, mint a második, és ha a történet sem épp korszakalkotó, azért így is elröpül a bő három óra – ez pedig önmagában is elég nagy dicséret. Ha le is ül valamennyire egy-egy jelenet, akkor akár percekre is el lehet veszni a látványban. Ahol érzelmes a film, ott az érzelmek képesek zsigeri hatást kelteni, ahol akció van, ott a csaták felépítése, megjelenítése és ritmusa képes élettani szinten is hatni (már ami a pulzust, a légzést és az izmok önkéntelen feszülését illeti).
Ha az Avatar: A víz útja korszakalkotó film volt, ez most „csak” lenyűgöző. Lehet benne okot találni a panaszra, de ha egyetlen film van, amire igaz a közhely, miszerint „a moziélmény kárpótol”, hát az biztosan az Avatar: Tűz és hamu.
Nyitókép forrása: AFP / 20th Century Studios – TSG Enter / Collection ChristopheL / Dylan Cole
