David Byrne alapattitűdje, hogy mindenhonnan kilóg. Ez így volt már a 70-es években is, amikor feltűnt jólfésülten, vasalt öltönyben a zenekarával, a Talking Headsszel a szakadt New York-i CBGB klubban, az őspunk Ramones előzenekaraként, és így van az azóta eltelt fél évszázados zenekari, majd szóló pályafutása során is. Már az induláskor sem csak a rock and roll, illetve annak New York-i alternatív, artisztikus változata inspirálta, hanem éppúgy a kortárs színház, a tánc és a vizuális művészetek is.
Tulajdonképpen egy hórihorgas, elegáns, anti rock and roll hős volt mindig is, akinél nem lehet tudni, mit gondol komolyan. A dalai egyszerre filozofikusak és infantilisak, zenéjében lebontja a rockzene kliséit, és kever ki hol nyers posztpunk, hol lüktető funk, hol minimalista, szaggatott gitárokra épülő agymenést, máskor világzenei hatásokkal dúsított diszkót és még kik tudja, mi mindent. Minderre jellegzetes, feszült, vibráló és teátrális hangján énekel elgondolkodtató szövegeket – vagy épp valami halandzsát.
David Byrne-koncert a Papp László Budapest Sportarénában június 18-án
HVG / Cabrera Martin
Ez a besorolhatatlanság ráillik a Budapest Arénában elővezetett csütörtöki show-jára is. Fél nyolckor úgy tűnt, mindenki elfelejtette, hogy itt koncert lesz: nagyon szellősen telt meg a nézőtér is (ebben némi szerepe lehetett az ugyancsak csütörtöki Sting-koncertnek is a másik arénában), de a színpadon sem volt – a hatalmas térelválasztókon kívül – semmi.
Sehol egy gigantikus díszlet, se állványok, se hangfalak, de még csak egy dobszerkó sem utalt rá, hogy itt egy popkoncert készülődik. És nem is az készülődött.
David Byrne tavaly megjelent Who Is The Sky? című új albumának bemutató turnéja ugyanis egy összművészeti előadás volt, amely éppen annyira színház, megkoreografált táncelőadás, a falakon kivetített vizuális orgia, mint zseniális élő popzenei show.
HVG / Cabrera Martin
Fél nyolc után tíz perccel kijött Byrne három zenésztársával, mindannyian ugyanolyan kék ruhában, és ez a négy kék emberke a kivetítőn megjelenő Hold felszínén adta elő a Heaven című Talking Heads-dalt arról, milyen unalmas (vagy nyugis?) hely a mennyország, ahol semmi nem történik. Közben hátul felkelt a Föld, Byrne pedig a dal után elmagyarázta, hogy nekünk, embereknek ez az egy hely jutott, ez kell, hogy legyen számunkra a mennyország. Majd bejött még egy csomó kék emberke, és belekezdtek a tavalyi lemez nagy slágerébe, az Everybody Laughsba. „Mindenki nevet és mindenki sír, mindenki él és mindenki meghal” – szólt a dal a földi mennyország budapesti szegletében.
A koncerten végig keveredtek a régi és az új dalok, a kék (egyébként Calvin Klein-féle) egyenruhába bújt zenészek, táncosok, énekesek pedig megállás nélkül, precíz koreográfia szerint meneteltek, szaladgáltak, ugráltak.
HVG / Cabrera Martin
Első látásra olyannak is tűnhetett ez az egész, mint egy középiskolai szalagavató műsor, ahol valahogy meg kell mozgatni a színpadon minden tanulót, de itt az utolsó lépések is pontosan ki voltak gyakorolva. Mellesleg a rendkívül fegyelmezett és feszes, de mégis valamiféle lazaságot sugalló mozgásvilágot a világhírű brit koreográfus és rendező, Steven Hoggett álmodta meg.
A tizenhárom kék emberke között voltak énekesek, táncosok, de ott voltak maguk a zenészek is (nyakukban nemcsak gitárokkal, hanem billentyűs, vonós, fúvós és ütős hangszerekkel és egyebekkel), akik hibátlanul játszottak, miközben pontosan hozták a koreográfiát is. Talán a legemlékezetesebb egy fiatal brazil lány, Kely Cristina Pinheiro basszusgitár-, meg időnként elektromoscselló-játéka volt, ő többször külön kis főszerepeket kapott.
https://hvg.hu/360/20260523_david-byrne-amerikai-zenesz-regi-szamokrol-szavazati-jogrol-mint-egy-kis-diktator-hvg
Ja, természetesen, mint a produkcióban minden, abszolút profi volt a hangzás is: talán még soha nem szólt ilyen jól egy koncert az arénában.
HVG / Cabrera Martin
A kivetítőn pedig hol New York utcái, házai (egy ízben még Byrne saját lakása is) tűntek fel, hol egy tenger, erdő vagy kukoricamező képe, hol animált figurák, hol pedig egyszerűen a társulat keresztnevei mozogtak a falon (pont úgy, mint a fal előtt, a nevek tulajdonosai a színpadon). Ezek a pontosan kigondolt vizuálok, az előttük mozgó társulattal kiegészítve egészen letaglózó élményt nyújtottak a szemnek is. (Olyan gegeket is megengedtek maguknak, mint amikor egy ízben Byrne-t az árnyéka követte, amely egyszer csak viccesen önálló életre kelt.)
Természetesen végig Byrne celebrálta az egész műsort, ő állt elöl, ő énekelt, a dalok között ő mesélt. Például bemutatta az előző nap készült képeit a budafoki Memento Park kommunista szobrairól, és hozzátette, tudjukkire utalva: csodálja Magyarországot, amely egy csomó elnyomó rendszert átélt, de mindet levetkőzte előbb-utóbb.
HVG / Cabrera Martin
Vagy volt egy kis olasz videó a Covid-időszakról, amikor a bezártságban az erkélyekről szólt az operaária, „az Élet él és élni akar” szellemében. A végén volt utalás a Trump-korszak amerikai rendőri túlkapásaira és utcai zavargásaira is, de alapvetően inkább pozitív hangulatokkal operált a látványfelelős.
Este kilenc körül hangzott fel a sokak által várt Psycho Killer és a többi nagy sláger, a Life During Wartime és a Once in a Lifetime, majd a ráadásban még az Everybody's Coming to My House is. A végén pedig a tüzes színekben pompázó színpadon berobbantották a Burning Down the House című Talking Heads-bulihimnuszt is.
David Byrne-koncert a Budapest Arénában
HVG / Cabrera Martin
Így jutottunk el egy zseniális műsor végén az unalmasnak leírt, de csodaszép mennyországtól a kovácsákosilag „essen szét a ház” típusú bulihangulatig. Pedig nem volt sem lángnyelv, sem füstgép, sem konfettieső. Csak egy 74 éves joviális öregúr és tizenkét „tanítványa” térítette arra a végére már nagyon belelkesült közönségét, hogy igenis érezze magát jól a bőrében.
Kell ennél több?
Nyitókép: HVG / Cabrera Martin
