Mielőtt vagy mialatt elolvassuk az idei rangsort, és az oda került albumok leírásait, beindíthatjuk ezt a playlistet, amelyre minden egyes lemezről egy dal került fel, mintegy ízelítőként:
19. Swans: Birthing
Utolsó olyan albumát adta ki a Swans, amelyet a zenekar védjegyévé váló, mindent maga alá temető monumentális hangzás jellemez. A világ leghangosabb zenekara a létezés teljességét kívánja megragadni, az érzelmek sokféleségét, a hangulatok széles tájképét – zenéjük felszabadítóan és gyógyítóan hat, ha van bennünk türelem az átlagosan kétórás játékidőkhöz és nyitottság az egész embert követelő komoly gyönyörre.
A monumentalitás hattyúdala méltó módon sikerült, bár a Birthing nem adja meg olyan könnyen magát, mint két évvel idősebb, zseniális testvére, a The Beggar, mégis minden ott van benne, amiért felnézünk erre az ötödik évtizedébe lépett, stílusteremtő és stílusformáló együttesre. Az alapító-énekes-dalszerző-gitáros Michael Gira nem pusztán korunk egyik legeredetibb, bármifajta kompromisszumtól mentes művésze, aki saját világokat épít fel és szüntet meg egy karmesteri suhintásával – 71 évesen is a színpadon látva és hallva őt el tudjuk képzelni, milyen lett volna Jim Morrison, ha nem lép át idő előtt a túlsó oldalra. (Sz.M.B.)
18. Ezra Furman: Goodbye Small Head
Az amerikai énekes-dalszerző stílusa egy popzenei Venn-diagramon valahol az art-pop, az indie, az alternatív, a glamrock és punk halmazok metszetében helyezkedik el. A 70-es évek eleji David Bowie, Lou Reed világát élesztette újra a zenéjében, szövegeiben, egész attitűdjében. 2025-ben a saját definíciója szerint egy „orchesztrális emo prog-rock” albummal jelentkezett, amelyen mind a 12 dal az irányítás – gyengeség, betegség, vallás, szerelem, drog vagy csak a világ kaotikus valósága miatti – elvesztéséről szól. Ennek megfelelően tele van melankóliával, dühvel, fájdalommal, ugyanakkor melegséggel, reménnyel is.
Ezra Furman
Az év albumai 2025
„A testem ráng, a szívem vadul dobban – és hirtelen rájövök: nem mindig kell erősnek lennem” – énekli meg például a felvállalható törékenységet a Grand Mal-ban. De a mozgalmár énjét sem tagadja meg, például az A World Of Love And Care-ben dühösen-keserűen jegyzi meg, hogy „Az emberi méltóságot mindenki számára garantálni kellett volna / Kiket hagynak ki a jó társadalomról szőtt álmokból?”. Most is van több szívfacsaróan szép dala is, például a You Hurt Me I Hate You, és különösen az egyszál gitáros Strange Girl. (B.I.)
17. Just Mustard: We Were Just Here
Messze nincs annyira benne a hazai, mondjuk, alternatív gitárzenés köztudatban a Just Mustard, mint amennyire megérdemelné, pedig a rajongói között ott van a már itthon is sztárként ünnepelt Fontaines DC, sőt a Cure is, és voltak már közös turnéik, a nagyobb nevek kifejezett kérésére. Az október végén kijött harmadik albummal pedig már tényleg minden adott lenne az igazi áttöréshez. Míg az első két album számai a baljós basszusok és az idegtépő gitárcsikarások ellenpontjaiból építkeztek, addig most egymáshoz szelídítették a két oldalt, és egységes, puha zajfüggönyt szőttek belőlük. A zenei váltás hangulati váltást is hozott, a korábbi kavargó, vöröslő sötétség után most kaptunk egy vaskos ködréteget, amit viszont áttör egy sápadt, vézna, szemüveges, gyógytesis – de mégiscsak napsugár.
Törhetetlen optimizmusról tehát most sincs szó, de a hangulat olykor egészen euforikus csúcsokra robajlik, és a köztes bezuhanások sem jelentenek érvágást – a táncolható beatek akkor is visznek tovább. Katie Ball éneke még sohasem volt ilyen édes. Az album egyértelmű csúcspontja a címadó dal, ahol a puha krautrock zakatolásból az év legmennyeibb dreampop száma bomlik ki. (T. B.)
16. Aesop Rock: I Heard It’s A Mess There Too
Termékeny év volt ez Aesop Rocknál, a polgári nevén Ian Bavitzként futó Long Island-i rapper két teljes albumot is kiadott – a májusi Black Hole Superette után október végén, meglepetésként érkezett az I Heard It’s A Mess There Too, és ez utóbbi a jobb. A világ sokáig tudományosan bizonyítottan leggazdagabb szókincsű rappere (már csak a második) a korábbi, rétegzett beatek helyett ezúttal pár hangból építkező, minimalista, de így is fifikás alapokat pakolt össze, melyek a technikai szellősségük ellenére mégis fojtó, klausztrofób hangulatot teremtenek.
Félhomályban, ködben botorkálás ez, és nincs is nagyon minek örülni: a cím onnan jött, hogy Bavitz, akármelyik távolban élő haverját is hívta, rendre oda lyukadtak ki a beszélgetések, hogy hát náluk is szar a helyzet, ahogy mindenhol másutt is az. Az egyetlen otthonosságot az albumon Aes rappelésének mindig hibátlan flow-ja adja, és – bár a humor most sem hiányzik – nyilván a szövegek is a mindennapi szorongásokkal birkóznak. A Full House Pinballban mondjuk meglesz a népi ellenszer: ha ránk omlik a világ, sétáljunk egyet a friss levegőn, nagyon többet úgyse tehetünk. De a legjobb szám nem az, hanem a fentebb belinkelt. (T. B.)
15. Mclusky: The World Is Still Here and So Are We
2024-ben meghalt Steve Albini, de 2025-ben Andy Falkous vezetésével, több mint 20 éves kihagyás után új nagylemezt adott ki a Mclusky, úgyhogy a görényrock rajongóinak kebelében végre enyhülhetett a szorítás. Persze nem két évtized hallgatásról van szó, Falkous a 2005-ös feloszlás óta két másik produkcióval, a Future Of The Lefttel és a szólóprojekt Christian Fitness-szel kiadott egy csomó albumot, a Mcluskyvel pedig még 2023-ban egy kislemezt, de ez azért mégis más.
Újjáalakulások – pláne ekkora kihagyás után – sokszor híján vannak a léleknek, a pénz felnyalásán túl sok mindenről nem szólnak, és többször lesz az eredményük ihlettelen, ócska új lemez, mint nem. Itt ilyesmiről szó sincs, és nem csak azért, mert a cardiffi együttes sosem volt sztár, csak kultikus kedvenc, így a visszatéréssel értelmeset kaszálni nem lehet. Hanem azért is, mert a The World Is Still Here and So Are We az év egyik legerősebb gitárzenei albuma lett.
McLusky
Az év albumai 2025
Minden maradt a régi: a műfaj továbbra is zajos punk/post hardcore, a zene továbbra is gyilkos. A frontember Falkous továbbra is nagyon okos, annál is cinikusabb és együttese egyszerűen ellenállhatatlan. Nyilván a szövegek sem változtak, abszurdak, vulgárisak, provokatívak, rengeteg, a hétköznapok szétkúrtságának elviseléséhez szükséges fekete humorral. A Mclusky az egyetlen érvényes módon tért vissza: nem emelt magának szobrot, mert az kínos, és úgyis leszarják a galambok. Csak folytatták ott, ahol annak idején abbahagyták, és ennél jobbat nem is tehettek volna. (T. B.)
14. Anna von Hausswolff: Iconoclasts
Minden eddiginél kísérletezőbb és grandiózusabb hangzást sikerült elérnie hatodik nagylemezén Anna von Hausswolffnak – a svéd énekes-dalszerző új albumán ráadásul olyan vendégelőadók is hallhatók, mint Iggy Pop vagy Ethel Cain. A kortárs popzene egyik legsötétebb csillagának részletgazdag művészi univerzumában a látomásos art pop, a légies dark ambient, a neoklasszikus zene és a zabolátlan experimentális rock alkot kiforrott elegyet.
Ebben a katedrális módjára építkező, óriási érzelmi amplitúdókkal játszó zenében Hausswolff éppolyan hiteles a hangorkán közepén tébolyult fúriaként sikítva, mint az éteri részeknél angyalian zengve, ahogy a templomi orgona mellett is remekül megfér a szaxofon. A művésznő egyébként szívesen nyúl vissza mitológiai szereplők történetéhez és dolgoz fel kényelmetlen témákat, félelmet nem ismerő, erőteljes hangja és expresszív előadásmódja okán pedig joggal hasonlítják őt Diamanda Galáshoz. (Sz. M. B.)
13. David Byrne: Who Is The Sky?
Az egykori Talking Heads-frontember 2018 után jelentkezett új albummal, amely egyrészt hozza a tőle megszokott összetéveszthetetlen, ironikus, teátrális art-popot, másrészt, mivel a New York-i chamber-együttest, a Ghost Train Orchestrát kérte fel közreműködőnek, ezúttal egy zeneileg kifejezetten sokszínű dalcsokor. Kid Harpoon produceri munkájának köszönhetően, a Byrne-hangzáson belül a dalokat hol mariachi-stílusú fúvósokkal turbóztak fel, hol szimfonikusokkal, de vannak itt filmzeneszerű vagy soulos, popos, diszkós számok is.
Vendégként feltűnik a lemezen St. Vincent, Hayley Williams (Paramore) és Tom Skinner (The Smile) is. Kifejezetten üdítő, optimista – leginkább az emberi kapcsolatokról, az empátiáról szóló – anyagról van szó, amire, valljuk be, szükségünk is van mostanában. Jövőre Budapesten élőben is láthatjuk Byrne-t, addig is érdemes hangolódni – például az Everybody Laughs vagy a Don’t Be Like That című dalokkal. (B. I.)
12. Hayley Williams: Ego Death at a Bachelorette Party
Nem csak David Byrne lemezén tűnt fel idén a Paramore énekesnője, újabb szólólemezt is kiadott. Július 28-án meglepetésszerűen elérhetővé tett honlapján 17 új számot, de ezeket akkor a saját kozmetikai márkájához kapcsolódó marketingakció keretében csak azok hallgathatták meg, akik vásároltak termékeiből. Néhány nappal később az albumot leszedte onnan és augusztus 1-től dalonként jelentette meg, végül az egész összeállt az új albummá.
Hayley Williams
Az év albumai 2025
Alt-rock, nyers indie, retro-pop, némi elektronika: sok mindent felvonultat, különböző mozaikokból áll össze az Ego Death at a Bachelorette Party. „A lot of dumb motherfuckers that I made rich” – kesereg a nyitó dalban a múltról, egyben előrevetíti, hogy lezárta ezeket az időket, és megpróbálja immár kiadóktól független előadóként újra definiálni magát. Ez az útkeresés (a Glum-ban ugyan azt énekli, hogy nem tudja, megtalálja-e valaha, mit is keres: „I do not know if I’ll ever know / What in the living fuck I’m doing here”) bár sok veszteségről, gyászról, traumáról szól, mégis leginkább a művészi újjászületés felemelő, izgalmas lemeze. (B. I.)
11. Maruja: Pain to Power
2025 legjobb debütalbumát egy már több mint tíz éve működő manchesteri csapat szállította: a Maruja bemutatkozó nagylemeze kirobbanó energiájával, őszinteségével és kreativitásával első hallásra is magával ragadja a nu-metal, a free jazz és mindenféle poszt-előtagú (poszt-rock, poszt-punk, poszt-hardcore) zenék, valamint ezek kísérletező fúziójának kedvelőit.
A metalzene beoltása hip-hoppal persze nem újdonság a ’90-es évek óta, a Maruja azonban képes mindennek egy sajátos brit ízt adni, amellett, hogy nemcsak zeneileg jár a Rage Against The Machine nyomdokaiban, de szellemiségét tekintve is. Szaxofonos elborulásaik a legendás Painkillert idézhetik fel, összetett, zajos kompozícióikban pedig a Swans letagadhatatlan hatása tükröződik – utóbbira a zenekar alapító-basszusgitárosa mint legnagyobb kedvencére és inspirációjára hivatkozott. Szövegeik, meglehet, dühösnek hangzanak, üzenetük azonban békés: a radikális elfogadást, szolidaritást és reményt hirdetik, az album címével összhangban a szenvedést erővé alakítva. (Sz. M. B.)
10. Sorry: Cosplay
Mindannyian szerepet játszunk, és időnként valaki más jelmezébe bújunk – véli a most már háromlemezes észak-londoni Sorry zenekar. Innen a lemez címe is, ami costume play (jelmezes játék) széles körben ismert, összevont alakja. Főleg a nyers indie-garázs rockos hangzást kedvelik (csak hallgassunk bele például a pörgős Today Might Be The Hit-be), de van itt időnként sötét-pszichedelia (Love Posture), lo-fi (Antelope), és mindez kísérletező poppal, de még ambient elemekkel is megfűszerezve.
Emiatt az eklektika miatt soha nem tudhatja a hallgató, mi következik a következő tracken, sőt akár egy dalon belül is a következő pillanatban, és ez különösen izgalmassá teszi a Cosplayt. Az album furcsa és nyugtalanító, nem egyetlen jelmezt ölt magára a zenekar, hanem egy egész gardróbnyi maszkot váltogat. És milyen jól teszi! Ennek a maszkabálnak simán itt a helye az év albumai között. (B. I.)
9. Horsegirl: Phonetics On and On
Év elején jelent meg a chicagói trió második albuma, amely a debütáló, kifejezetten nyers, punkos lemez után, jóval letisztultabb, kevésbé vad lett, elhagyták a torzítókat, és inkább a minimálhangzásra törekedtek. Mindez kifejezetten jól áll a Cate Le Bon produceri irányításával felvett daloknak. Alapvetően csilingelős gitárra és monoton basszusra építenek, de itt-ott előkerül azért egy hegedű, egy kis szinti is.
„I’m translating my talk to tones” – éneklik az Information Contentben, és valóban, sokszor inkább hangokra vagy „da-da-da”-ra, „la-la-la”-ra fordítják a mondanivalót, de egy minimalista zenéhez, ugye egyszerű szövegek dukálnak. Ez pedig bájossá, játékossá teszi az amúgy néhol melankolikus, a magányról, félreeső helyekről, egyszerű, vagy a hétköznapi helyzetekről szóló dalokat. Az utóbbira jó példa a Well I Know You’re Shy, amely félszeg közeledést, vagy annak az ellentétpárja, az I Can’t Stand to See You, amely meg az elválás előtti kaotikus, „menjek vagy maradjak” érzést ragadja meg. Egyszerűségében lett a Phonetics On and On 2025 egyik legemlékezetesebb albuma. (B. I.)
8. Deftones: private music
Öt év után jelentkezett új albummal a Deftones, amely valahol talán ott kezdődik, ahol a Harcosok klubja véget ér: állunk, és a világ körülöttük lángokba borul és összeomolni látszik. Mi mást is tehetnénk, minthogy megfogjuk egymás kezét és bezárkózunk a szobába? A private music címéhez híven bensőséges hangulatokat teremt, akkor is, ha filozofálgat, akkor is, ha zaklatott, és természetesen akkor is, amikor ágyba akar vinni – Chino Moreno ikonikus nyögése hangja pedig változatlanul képes azonnal ellazítani az ember idegeit.
Persze vannak még itt kígyóként tekergődző riffek, a fénykort idéző döngölős groove-ok, és biblikus utalásokkal teli, túlfűtött szövegek is, amelyekről olykor nehéz eldönteni, hogy egy kozmikus léptékű katasztrófáról vagy a szerelmi aktusról szólnak-e. Tizedik lemezük nem nyújt ugyan semmi váratlant, de még mindig magabiztosan hozza azt, amiért a Deftonest szeretjük: hálószobazenét érzékeny fiúknak és elkenődött szemfestékes lányoknak. (Sz. M. B.)
7. Mavis Staples: Sad and Beautiful World
Az 1950-es években kezdte a pályáját gospelekkel, soullal, majd ő maga lett a „chicagói blues hangja”, dolgozott többek közt Bob Dylannel, Prince‑szel és Aretha Franklinnel (mellesleg barátja és harcostársa volt a polgárjogi mozgalmakban Martin Luther Kingnek), kapott több Grammy-díjat. Ő Mavis Staples, aki most, lassan a 90-hez közeledve adta ki az év legfelemelőbb és leginkább megrázó albumát. Egy szomorú és gyönyörű lemezt erről a szomorú és gyönyörű világról. Az albumon főképp feldolgozások sorakoznak, de ezeket a dalokat az énekes annyira magáévá teszi, hogy szinte elfeledjük az eredeti felvételeket.
Mavis Staples
Az év albumai 2025
A nyitódal (Chicago) például Tom Waits szerzeménye, amely Mavis Staples előadásában nem csupán egy városportré, hanem az afroamerikai nagyvárosi migráció emlékműve is. (Ráadásul az a Buddy Guy gitározik itt, aki még az énekesnél is öregebb és még nála is inkább összefonódik a neve a chicagói blues gyökereivel.) Kevin Morby a Beautiful Strangers című daláról pedig egyszerűen kijelentette: az Staples előadásában jobb, mint ez eredeti. Ugyanezt a címadó dalról is elmondhatjuk, bár azt a szerzője, Mark Linkous már nem tudja megerősíteni. És így tovább. Egyetlen vadonatúj dal szerepel a lemezen, a megingathatatlanságról, hitről szóló Human Mind, amely egy cseppet sem lóg ki a sorból. (B. I.)
6. Wet Leg: moisturizer
Debütáló albumával valósággal berobbant a popvilágba két éve a brit lányduó. A friss, egyedi, szexi és humoros diszkó-punk produkció rögtön díjakat söpört be, listák élére repült, stadionokat töltött meg, kritikusok rajongását váltotta ki (a HVG-n is az év egyik legjobb albuma volt). Egy ilyen magas léc után elég nehéz a második dobással is tartani az izgalmat, színvonalat.
Ezért különösen nagy teljesítmény, hogy a most már milliók által várva várt moisturizer (így, kisbetűvel) című album nem okozott csalódást. A most már önmagát nem duóként, hanem – az alkotó folyamatba is bevonva a kísérőzenészeket – zenekarként definiáló Wet Leg hangzása kifinomultabb, teltebb, átgondoltabb lett, a dalok kidolgozottabbak. A poszt-punk és indie rock alapok megmaradtak, de több a grunge-os súly, a sötétebb tónus, miközben továbbra is táncolható az egész.
A frontlány, Rhian Teasdale dalszövegei most is maróak és pontosak, de az ironikus „cool girl” megfigyelései helyett itt gyakrabban jelenik meg a frusztráció, az érzelmi zavar, a határok kijelölésének igénye. Az album „többször hallgatós”, lassabban férkőzik hozzá az ember, de végül berágja magát a zenei memóriákba kitörölhetetlenül. A Wet Leg itt már nem egy hirtelen feltűnt outsiderként, egy sezlonról kommentálja gúnyosan a világot, hanem résztvevőként: benne van a zűrzavarban, a vágyban, az ellentmondásokban. (B. I.)
5. Nine Inch Nails – Tron: Ares (Original Motion Picture Soundtrack)
Minőségi filmzene és egyúttal teljes értékű NIN-lemez lett a Tron harmadik részéhez készült soundtrack – annak ellenére, hogy rengeteg hangulatot jár be, mindvégig magán viseli Trent Reznor és Atticus Ross kézjegyét. A szerzőpáros neve hosszú ideje garanciát jelent egy kiváló score-ra, több David Fincher- és Luca Guadagnino-filmhez is álmodtak már közösen zenét.
A lemez 24 dalának java része természetesen instrumentális darab, amelyek között akad minimál drone és dögös denevérdiszkó is; ugyanakkor a ’80-as évek hűvös szintifutamaival kiválóan megalapoznak egy szorongató, disztópikus hangulatú sci-finek is. Négy számban hallható ének: a korábban kislemezként kiadott, popslágeresen fülbemászó As Alive as You Need Me to Be mellett kiemelkedik az I Know You Can Feel It sötét, triphopos elektronikája, míg a Shadow Over Me a Depeche Mode és az előző Tron-film zenéjét szerző Daft Punk előtt tiszteleg – a Who Wants to Live Forever pedig elhozta a NIN első duettjét, méghozzá női vokállal. (Sz. M. B.)
4. Elias Rønnenfelt: Speak Daggers
Alaposan belehúzott idén a dán Iceage amúgy is munkamániás énekese. Elias Rønnenfelt januárban összehozott egy EP-t Dean Blunttal, tavasszal előrukkolt egy maxival, augusztusban már Yung Leannel kollaborált, így december közepén egy szép Psychic TV feldolgozással hangol a karácsonyra – de a legfontosabb, hogy utóbbi két állomás között, októberben megjelentette második szólóalbumát.
A Hamletből csórt című („Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem”) lemez is kevesebb mint egy évvel követi az első szólóprodukcióját, de a Heavy Glory folkos világa itt csak az alap, amiből Rønnenfelt ezer csáppal nyújtózik tovább más stílusok felé, valahogy úgy, ahogy az anyazenekara is egyetlen album után kíméletlen káoszpunkból napjaink Bad Seeds-évé fordult át.
A rövid bevezetőt követő első rendes szám, a Crush The Devils Head mondjuk még pont 16 Horsepowert idéző alt country, olyan sötét a westernhangulattal, hogy az általa felidézett képen még az ügyeletes varjú étvágya is elmegy a kötelező lótetem-kelléktől, és inkább csak teker egy cigit, de aztán tényleg rendesen kinyílik az album, és a legrégibb posztpunk hagyományok felől bekúszik a dub, majd jön trip-hop, madchester, a Requiem ajtaja meg már egy török bazárra nyílik. Sőt, a World Prison a ’97-es Nine Inch Nails felé biccent a drum and bass alapokra rárobbanó indusztriális gitárokkal meg a refrénként kieresztett jókora vonyítással.
Az ezer összetevő mégsem esik szét, egyben tartja Rønnenfelt markáns – nyűglődő, fejfájós – stílusa és a fiatal Nick Cave-ből, egy mutáló tiniből és egy szűkölő kóborkutyából gyúrt torka. A Speak Daggers érzékeny, de fenyegető, borongós, de szexi – Rønnenfelt az album legtáncolhatóbb számában, a Mona Lisában két sorban össze is foglalja a tudnivalókat: „I love you/I hurt you even better.” (T. B.)
3. Throwing Muses: Moonlight Concessions
Több mint negyven éve alakult a leginkább hangos, vad, torzítós-nyikorgós alter-punk zenéjéről ismert Throwing Muses, amely most erősen visszavett a zúzásból, és leginkább egy akusztikus gitárra és Pete Harvey csellójára épülő, letisztult, folkos lemezzel jelentkezett. De ha azt hinnénk, hogy ettől egy álmosító, merengő anyagról van szó, nagyot tévednénk, ugyanis az az őserő a hangszerelés ellenére nagyon is ott van a dalokban, amit megszoktunk egy ilyen zabolázatlan együttestől.
Throwing Muses
Az év albumai 2025
Ez elsősorban Kristin Hersh énekes-gitáros, állandóan valami belső energiától vibráló hangjának és dalainak köszönhető. De a cselló is különös kemény lüktetést ad a daloknak, továbbá az akusztikus gitár mellé időnként azért be-becsúszik egy kis éles, csörömpölő, idegtépő elektronikus gitárszólam és némi finom dob is. Az a fajta, akusztikus hangszerekkel elővarázsolt őserő jut eszünkbe a lemezről, aminek jó példája a Nirvana legendás MTV Unplugged-fellépése. De valószínűleg a hersh-i hangon elővezetett erős költői szövegek miatt beugrottak az idén év elején elhunyt zseniális Marianne Faithful egyes felvételei is, főleg a PJ Harvey és Nick Cave által írt dalok.
Őrjítő szerelmek, elvarratlan életszálak, erőszak, fájdalom, tehetetlenség, függőség, ugyanakkor kompromisszumok és némi remény is felcsillan a kilencdalos albumon. A visszafogott hangszerelés mögött súlyos és felzaklató témákkal, kiszakadni készülő energiákkal csapnak szembe Hershék. És milyen jól teszik! (B. I.)
2. Pulp: More
2025 vitán felül a britpop visszatérésének nagy éve volt, elég arra gondolnunk, hogy jó pár év mosolyszünet után a Gallagher fivérek úgy döntöttek, nyugodt öregkorukat bebiztosítandó újra összeállnak egy Oasis-turné kedvéért. De ha tehetjük, mi inkább másra gondolunk: 24 év után újra lemezt adott ki az Oasis-Blur párharc nevető harmadikja, a Pulp.
Pulp
Az év albumai 2025
Jarvis Cocker zenekara éppen legnagyobb sikere, a Different Class című album harmincadik évfordulójára időzítette a Nagy Visszatérést, ami nem lett ugyan olyan látványos, mint az Oasisé, annak produktuma annál nagyobb élmény. A More-t hallgatva ugyanis épp az lehet az érzésünk, mint amikor jó hosszú idő után találkozunk egy régi baráttal, és végigdumálunk egy éjszakát: lehet, hogy ugyanazon a bolygón pörögtük át az évtizedeket, és közben mindketten öregedtünk, lassultunk és khm, jobban lekerekedtünk, mégis tudunk újat mondani egymásnak. Lehetne nosztalgiaalbum, lehetne könnyen feledhető próbálkozás, mint a Blur visszatérése pár éve, de kell annál nagyobb dicséret, mint az az érzés, hogy ez az album azért született, mert ennek a zenekarnak – és nem csak Jarvis Cockernek – volt mondanivalója még úgy is, hogy basszusgitárosa, Steve Mackey két éve meghalt?
Persze a legjobb az egészben mégiscsak az, hogy újra hallgathatjuk Jarvis történeteit a számára hivatásként megélt popsztárságról, az egyre messzebb kerülő reménytelen szerelemről, az egyre reménytelenebb szülővárosról, az egyre fájdalmasabb szakításról, de leginkább arról, hogy gyerekként mennyire fel akartunk nőni, aztán tessék, most meg csak az lett belőle, hogy egyre öregszünk. Mert valóban jobb lenne a kilencvenes években csapatni a Disco 2000-re meg a Common People-re, de most mégis jól esik egy lassabb tempó a némileg előrébb tolt vonósokkal. Ha ilyen az élet hatvan felett, ám jöhet. (Gy. M.)
1. Miles Kane: Sunlight In The Shadows
„Clint Eastwood és Judy Garland alkonyatkor a sivatagban” – így jellemezte az album beharangozó dalát, a Love Is Cruel-t a talán leginkább az Arctic Monkeys-frontemberrel, Alex Turnerrer közös projektjük, a The Last Shadow Puppetsből ismert (de emellett immár hat szólóalbumot is jegyző) Kane. Ez a hangulat az egész lemezre igaz: kicsit western, kicsit Beatles, kicsit glam rock, kicsit sanzon, kicsit surf rock, kicsit Tarantino.
Miles Kane
Az év albumai 2025
„Arról szól az album, hogy nem nézek se hátra, se előre, csak próbálok jelen lenni, és vigaszt találni a saját kis buborékomban, itt tartok az életben” – mondta Kane.
A lemezen erősen érződik, hogy pár éve rátaláltak egymásra a The Black Keys frontemberével, Dan Auerbach-hal is, aki producerként irányította a felvételeket és egy csomó hangszert ő szólaltat meg. Nagyon egymásra hangolódtak, pár nap alatt, együtt játszva, kvázi élőben vették fel azokat, és ez a zúzósabbaknak kifejezetten, de a líraibb filmzenéknek is nagyon jót tett.
Végre egy klasszikus rocklemez, ami úgy hozza vissza a 70-80-as éveket, hogy közben nagyon is 2025-ös. (B. I.)
Akinek ennyi nem elég, és az év legjobb magyar albumaira kíváncsi, ajánljuk ezt a cikkünket:
