Az egyik oldalon Nova Gorica, a második világháború után Jugoszláviában gyakorlatilag a semmiből felépített új város áll. A másikon Gorizia, az ezeréves, egykori Habsburg-örökségű település, amely az első világháború után Olaszországhoz került. A fasizmus bukása után a város peremterületei és hátországa Jugoszláviához csatlakozott, a határ pedig szó szerint kettévágta a térséget.
Kevésbé volt hírhedt, mint a berlini fal, de Nova Gorica vasútállomásának terén magas drótkerítés választotta el a két világot. A kerítés lebontása 2004 után kezdődött, amikor Szlovénia csatlakozott az Európai Unióhoz, majd 2007 decemberében, a schengeni övezethez való csatlakozással a határ formálisan is elvesztette jelentőségét.
Ma már csupán egy földbe szegecselt emléktábla és néhány betonmaradvány jelzi, hogy itt egykor két Európa nézett farkasszemet.
A hely a hidegháború egyik kézzelfogható relikviájává és az európai egység jelképévé vált. A turisták kedvelt időtöltése itt, hogy lefotózzák magukat úgy, hogy két lábuk a határ két oldalán áll. A két város ma látszólag harmonikusan él egymás mellett, szlovének és olaszok észrevétlenül járnak át a határon. A korábban egymásnak hátat fordító települések mára szinte egybeérnek.
A múlt azonban nem tűnt el nyomtalanul. Luka Lisjak Gabrijelcic történész-politológus, a Nova Goricában megjelenő Razpotja kulturális folyóirat szerkesztője szerint nehéz teljes megbékélésről beszélni, miközben az olasz fasiszta diktátor Benito Mussolini még mindig Gorizia díszpolgára. Vagy mert a Salòi Köztársaság elit egységének a veteránszervezete továbbra is hivatalos fogadtatásban részesül az olasz városházán.
https://hvg.hu/vilag/20130727_Mussolini_bukas_evfordulo
A határ túloldalán pedig – teszi hozzá – a Sabotin-hegyen ma is jól látható a „TITO” felirat. Nem történelmi relikviaként, hanem egy évtizede felújított tisztelgésként Jugoszlávia alapítója előtt. A hegy, amely az első világháború egyik véres csatájának helyszíne volt, ma is vizuális emlékeztetője a megosztott múltnak. Néhány tucat lépésre onnan olasz trikolór világít az éjszakában – mintegy válaszként.
A schengeni illúzió és a valóság
Szlovénia schengeni csatlakozása után sokan abban bíztak, hogy a „testvérvárosok” végleg egyetlen, határon átnyúló városi térré olvadnak össze. Gabrijelcic szerint azonban ezek a várakozások csak részben teljesültek.
Samo Turel, Nova Gorica polgármestere a kulturális fővárosi projektről úgy fogalmazott: az egy negyvenéves álom beteljesülése mindkét oldalon. A határ „bele volt vésve az emberek testébe”, udvarokat, gazdaságokat, sőt temetőket választott el egymástól – mondta. A kulturális főváros egyik centruma az EPIC kulturális központ, amely közvetlenül a határ mellett, az egykori senki földjén működik. Mija Lorbek, a kulturális fővárosi program igazgatója szerint éppen az ilyen fizikai és mentális választóvonalak meghaladása volt a közös pályázat célja.
Tito kirakatvárosa és a fal visszatérése
Az 1947-es párizsi békeszerződés a transzalpin vasútvonal mentén jelölte ki az olasz–jugoszláv határt, Nova Gorica pályaudvara így az új szocialista város egyik első szimbolikus épülete lett, amelyet Josip Broz Tito közvetlenül a Nyugat szomszédságában emeltetett.
A várost Edvard Ravnikar, Le Corbusier tanítványa tervezte racionalista szellemben. A városháza homlokzatán szocialista realista szobrok állnak, a tanácsteremben pedig Slavko Penkov freskója meséli el Primorska régió történetét, benne az olasz megszállás traumájával. A legenda szerint az olasz vendégeket rendszeresen éppen e jelenettel szemben ültetik le.
A 2004-ben eltűnt határ 2020 márciusában váratlanul újra elválasztotta a két térséget. A Covid-járvány idején fémkerítést húztak fel, családok szakadtak szét, sokan nem tudtak átjárni dolgozni vagy rokonaikat látogatni. Gabrijelcic szerint ez traumatikus pillanat volt: világossá vált, mennyire összenőtt a két város élete. A járvány idején bevezetett határellenőrzés részben ma is fennmaradt – immár a migráció elleni fellépés indokával.
Kulturális főváros: eszmény és eszköz
Az Európa Kulturális Fővárosa programot 1985-ben hozta létre az Európai Unió. Az eredetileg szimbolikus kezdeményezés az évtizedek során várospolitikai és gazdaságfejlesztési eszközzé vált.
A 2000-es év fordulópont volt, akkor egyszerre kilenc város kapta meg a címet. Azóta a kiválasztási mechanizmusok formalizálódtak, a „legacy”, azaz a hosszú távú örökségtervezés hangsúlyossá vált. A szakirodalom egyre gyakrabban beszél a kultúra instrumentalizálásáról: a cím sok esetben városmárka- és ingatlanfejlesztési stratégiák igazolásává vált.
A Pécs kulturális főváros 2010-es projektjét Magyarországon komoly projektmenedzsment- és korrupciós kritikák érték. A Veszprém–Balaton 2023-as programot már a pécsi tanulságok levonása utáni tudatos korrekcióként pozicionálták: kevesebb presztízsberuházás, több decentralizált, regionális kezdeményezés.
Ebben a kontextusban a Nova Gorica–Gorizia modellkísérletként értelmezhető: az infrastruktúra központú verseny helyett a közös határtörténetre, a határvidéki emlékezetre és a transznacionális részvételre épít. Hogy ez a megközelítés hosszú távon is működőképes-e, az még nyitott kérdés. A 2026-os kulturális fővárosok a finnországi Oulu és a szlovákiai Trencsén lesznek.
Nyitókép: A GO! 2025 Európa Kulturális Fővárosa megnyitó ünnepsége – Fotó: Jure Makovec, European Union
Ez a cikk a PULSE projekt határokon átnyúló európai újságírói együttműködés részeként íródott. Közreműködők: Gian-Paolo Accardo (Voxeurop), Harry Bowden (fordítás), György Folk (EUrologus / HVG, Brüsszel).
PULSE Projekt
A PULSE Projekt határokon átívelő újságírói együttműködés, amelynek keretében a HVG és az EUrologus csapata 12 másik európai szerkesztőséggel közösen dolgozik elemző és tényfeltáró cikkeken. A projekt az Európai Bizottság támogatásával jött létre.
