"Borzasztóak ezek a nyúlketrecek" - szólta el magát az 1990-es évek elején Václav Havel (akkor még) csehszlovák államfő, amint a Duna jobb partján a szocializmus utolsó időszakában épült, 110 ezer embernek otthont adó pozsony-ligetfalusi lakótelep felett repült. Ezzel akkor hetekre munícióval szolgált azoknak, akik szerint azért kell önállósítani Szlovákiát, mert a polgáribb házakban lakó csehek lenézik a panelproli szomszédokat. Efféle fanyalgásban azóta sincs hiány, ám Európa keleti felén a tervezgetésen túl alig történt egyéb a panelpraxisban.

Északi szomszédainknál a 600 ezres lakásállományával a szlovák otthonok felét kitevő, 8-12 emeletes tömbházakból álló telepek javához mind a mai napig alig nyúltak hozzá. A még kivételesnek számító rehabilitáció legfeljebb egyes épületek - több-kevesebb sikerrel járó - hőszigetelésében és külső kifestésében merül ki. A blokkházas szegénynegyedek - felújításokkal, komfortosítással is járó - felszámolása még a jövő zenéje, pedig például a kassai Lunik IX. és a rimaszombati Dózsa utcai lakótelep a bűnügyi statisztikákat tekintve a húsz évvel ezelőtti New York-i Harlemre hasonlít.

Szlovákia egyébként nem lóg ki különösképpen az - összesen 20 milliónál is több panellakásával Nyugat-Európát messze leköröző - egykori béketábor országai közül. A keleti tömbben ugyanis szinte kizárólag az oromfalakra kívülről felszerelt, színes plasztik vagy üvegszál-erősítéses vakolattal bevont hőszigetelő lapokkal próbálják javítani a télen az utcát is fűtő, nyáron szaunaként funkcionáló lakások hőháztartását.

A kapitalizmusba 8 millió panellakóval átlépő Lengyelországban például az 1976 és 1981 között Varsó hálószobájának épült, 3 és 12 emeletes panelházakból álló, 112 ezer lakosú Ursynów telepen tavaly év eleje óta folyik ez az energetikai modernizáció. De történt itt más is. Belvárosi fekvése és az ide telepített fehérgalléros-réteg miatt az 1990-es évek közepe óta iskolákkal, üzletekkel, vendéglátóhelyekkel, játszóterekkel "bővített", így a budapesti Gazdagréttel összevethető negyedet elkerülte a szlamosodás. Nem úgy, mint a hőszigetelési programba szintén bevont Wrzecionót. A varsói acélművek, a Huta Warszawa munkásai számára egy évtizeddel korábban felhúzott, "csupán" 25 ezres kockavároska az acélgyár rendszerváltás utáni felszámolását követően a külvárosi szegénybűnözés melegágyává vált, elgettósodott - így a hőszigetelés jelenleg huszadrangú probléma.

Valami megindult Romániában is, bár a rehabilitáció még messze van. Az 1991 után a lakók által potom összegekért - gyakran egy színes televízió áráért - megvásárolt lakások gazdái például Nagyváradon összeálltak, hogy közös erővel szüntessék meg a sorozatos tetőbeázásokat - a lapos tetőkre biggyesztett cserepes sátortetővel. A szigetelés és a ráépítés költségeit a padlástérben kialakított, garantáltan beázásmentes manzárdok értékesítéséből fedezték. A 2,2 millió romániai panellakásnak persze csak a töredékét teszik ki az így átalakítottak, a tömbházak zöme ugyanúgy áll Románia-szerte, ahogy a Kárpátok géniusza, Nicolae Ceausescu az 1970-es évektől kezdődően felépíttette. A nagyjából tíz évvel később készült szériából például több ezer torzóként, félbehagyva.

Nem tud példát mutatni szomszédainak Magyarország sem a panelrehabilitáció terén. Arra azért nem akad példa, hogy a lakótelepek penészgombatelepekké alakuljanak át - mint az Romániában több tízezer, a kényszerspórolás miatt a fűtésről lekapcsolt lakásban történt. Azonban az Orbán-kabinet által elkezdett és a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány által folytatott felújítási programok is szinte kizárólag a hőszigetelésre (illetve némi esztétikai csinosításra) szorítkoznak. Pedig akadnak követésre méltó kivételek. "Egy, az újpesti paneldzsungel szélén álló kétemeletes panelházra került először olyan sátortető, amely alá kétszintes lakásokat építettek. A homlokzat hőszigetelésekor lebontották a meglévő erkélyeket, és helyükre tágasabb, kívülről megtámasztott acélvázas balkonok kerültek" - írja le a kockaházból öt éve takaros bérházzá kipofozott prototípust Horváth Sára, a budapesti Műegyetem épületszerkezet-tani tanszékének doktorandusza. A kezdeményezésből azonban nem lett sorozatgyártás. Az országban eddig - a több száz újraszigetelt mellett - alig fél tucat lakóközösség próbálja kopírozni az újpesti megoldást.

Az egykori szocialista tábor országainak a panelmintát (is) adó volt Szovjetunióban - ahol az első lakótelepeket, 2,3 méteres belmagasságú lakásaik okán, máig a padló és a mennyezet egyesítésére tett legígéretesebb kísérletnek tartja a népnyelv - egyelőre a dózer tűnik a legjobb gyógyírnak. A panelprogramot az 1950-es évek második felében meghirdető Nyikita Hruscsovról csak hruscsovkáknak elnevezett első példányokat az utóbbi öt évben - legalábbis a fővárosban és Szentpéterváron - már elkezdték lebontani. A következő hullámban Leonyid Brezsnyev után brezsnyevkának keresztelt 4, 10, illetve 16 emeletes, már 2,7 méter belmagasságú - és magyar szabványként átvett (HVG, 2005. november 19.) - lakásokat tartalmazó típusházak viszont vígan állnak, hiszen jóval komfortosabbak elődeiknél: ezekben például csótányfolyosónak nevezett szemétledobó akna is van már. Moszkvában a kétezer hruscsovka felét már eltüntették, így Oroszországban már csak 15 millió ilyen lakás maradt.

Másféle precizitással az egykori NDK területén is a dózert vetik be. Lipcsében például az elmúlt években 3 ezer lakást töröltek el a föld színéről. A robbantással és nehézgépekkel visszabontott házak elemeit kőmalmokban megőrölték, majd útépítési alapanyagként hasznosították. Az egyesítést 3 millió panellakással megélő NDK építészei egyébként úgy jártak a panellel, mint autógyártó mérnök kollégáik a négyütemű Trabanttal és Wartburggal: amikorra sikerült valami használhatót csinálni belőle - mint a berlini Nikolai-negyedben, ahol a változatos homlokzatú, hangulatos épületek első pillantásra nem is árulják el, hogy panelből készültek -, akkorra éppen megszűnt az NDK.

A keletnémet építészek szakértelme azonban nem merült feledésbe, mivel részben az ő kezdeményezésükre kezdődött az épületek ritkítása-kicsinyítése a százezer lakásos berlin-marzahni paneldzsungelban. Egy-egy magasházat teljesen le-, néhányat pedig a negyedik emeletéig visszabontottak, majd nyeregtetővel és új homlokzattal láttak el. A második világháború után, Nyugat-Németországban is épültek ilyenek, mégpedig több százezres számban, csakhogy sokkal jobb minőségben: a Nyugat-Berlin Hansa-negyedében, az Újpalotára hajazó München-Neuperlachban vagy Köln Cholweiler kerületében álló házakhoz eddig hozzá sem kellett nyúlni.

A mindössze pár százezer panellakással bíró Franciaországban annál inkább. Az Atlanti-óceán partján, Nantes-tól nem messze található Lorient városában például a tengerparti sétányt tíz évvel ezelőttig az 1970-es évek elején felhúzott, az óbudai panelszalagházakhoz hasonló tömbök csúfították. Az 1990-es évek elején azonban a városatyák úgy döntöttek, átalakíttatják a három 10 emeletes, 80, illetve 160 méter hosszú épületet. A hosszabbikból egy utca szélességű darabot kihasítva, az emeletek lépcsőzetes visszabontásával, tengerre néző teraszok kialakításával és az épület síkjából kiugró hozzáépítésekkel operálva, a szürke betonkolosszusokból hófehér mediterrán magasházkomplexumot varázsoltattak.

Szakmányban épültek a külvárosi paneltelepek Angliában is a második világháborút követően, egészen az 1970-es évekig. Öt éve a belső-kelet-londoni lakótelepeken ugyancsak a visszabontva megújító megoldásra szavaztak. A 11 ezer lakásos, főként bevándorlók által lakott, így egyre inkább elgettósodó, 8 emeletes házakból álló Poplar negyedbeli egyentelep 10 százalékának elbontásával három és nyolc emelet magasságú szinteket variáló mintalakóparkot hoztak létre az elmúlt években. A komfortérzet szempontjából sem utolsó szépészeti beavatkozáson túl - egyebek közt a polgárőrség és a védőnői hálózat megszervezésével vagy a kultúrházak igényes kialakításával - arra is ügyeltek, hogy az egykori brit gyarmatokról származó lakók megfelelő szociális és kulturális ellátásban részesüljenek. Az is igaz, hogy a ködös Albionban is elsősorban az olyan kicsinosító korszerűsítés a jellemző, mint a két 32 emeletes házból álló birminghami Központi Lakótelep esetében, ahol a lakások teljes belső nagygenerálja után a betonszürke egyenszínt okkersárga-szürke sávos díszítés váltotta fel.

A taljánok kevésbé lehetnek büszkék a panelrenoválásokra. Az északra vándorló délolaszok tömegszállásaként Milánó Comasina negyedében az 1950-es évek végén épült blokkházak nem sokban különböznek a pesti Havannától, bár ma már nem szicíliaiak, hanem észak-afrikai, kelet-európai bevándorlók lepik el a lakásokat. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy szociális munkások tekintetében ott jobban állnak, mint Magyarországon.

Mindezek után meglepő, hogy Moszkvában, az említett bontásokkal párhuzamosan, nagyszabású építkezések is kezdődtek: a hruscsovkák helyett 16-22 emeletes, egy kaptafára készülő, betonszerkezetű házak épültek, amelyekről a szakértők már most azt állítják, hogy negyedszázad múlva azok is a hruscsovkák sorsára jutnak. Szentpéterváron hozott anyagból dolgoznak. Orosz vállalkozók nemrégiben megkeresték a panelházaktól szabadulni igyekvő német önkormányzatokat - az ilyen lakások döntő többsége ugyanis Nyugat-Európában ma is a városok tulajdona -, és sajtóértesülések szerint komoly tárgyalásokat folytatnak a német szövetségi építésügyi minisztérium bevonásával arról, hogy megvegyék a lebontásra ítélt házakat. Az elképzelések szerint először Rostock, Stralsund és Wismar lakótelepei jönnek szóba, ahonnan a Keleti-tengeren hajóval szállítanák a paneleket Szentpétervárra, hogy ott újra összerakják őket.