Soros már évekkel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy a pénzpiacokkal baj lesz. Mint a legutóbbi, a 2008-as válságról szóló A pénzügyi piacok új paradigmája című könyvében (amelyhez első megjelenése óta már a tavaly év végi eseményeket is figyelembe véve kiegészítéseket is fűzött) megjegyzi: már háromszor figyelmeztetett. Egyszer 1987-ben, aztán 1998-ban és végül tavaly. Ám, mondja, amikor tavaly év elején kijelentette, az 1930-as évek óta a legsúlyosabb pénzügyi válsággal nézünk szembe, még ő maga sem látta előre, hogy ennyire elfajulnak az események.

Az események váratlanságára utalva megemlíti, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) más pénzügyi hatóságokkal karöltve azt gondolta, a subprime krízis elszigetelt jelenség, és körülbelül 100 milliárd dolláros veszteséggel meg lehet majd úszni. Ehhez képest – mint azt később tapasztalhattuk – a válság hihetetlen gyorsasággal terjedt át más piacokra is.

Soros szerint a jelenlegi annyiban különbözik a korábbi pénzügyi válságoktól, hogy ezt a pénzügyi rendszer generálta. Megállapítását arra a hipotézisre alapozza, hogy az amerikai ingatlanpiaci buborék detonátorként hatott egy sokkal nagyobb, már az 1980-as évek óta kialakulóban lévő „szuperbuborékra“. Ez utóbbit három trend alakította ki: a hosszú távú hitelexpanzió, a tőkepiacok globalizációja és az, hogy a tőkepiaci hatóságok egyre kevésbé voltak képesek ellenőrizni a piacok működését. Ehhez társult az a Soros szerint utólag óriási tévedésként emlegetett téveszme, hogy a tőkepiacok képesek az önkorrekcióra és az egyensúly felé haladnak.

Soros szerint az egyensúlyelméletről és a piaci fundamentalizmusról szóló paradigmákról nemcsak az derült ki, hogy a jelenlegi helyzetet képtelenek megmagyarázni, de a körülöttünk kialakult káoszért is felelősek. A milliárdos befektető úgy véli, a jelenlegi helyzet megértéséhez, és ahhoz, hogy mit kellene tenni a hasonló helyzetek elkerülésére, a piacok működéséről kialakított gondolkodást teljesen új alapokra kellene helyezni.

Soros a pénzpiaci folyamatok magyarázatában alapvetően abból indul ki, hogy az ember és a világ kapcsolata kétirányú, ami a tőkepiacokra is igaz. A piaci szereplők döntései nem alapulhatnak kizárólag tudáson, hiszen elfogultságuk és téves elképzeléseik nemcsak a piaci árakra, hanem az azok mögött lévő fundamentumokra is hatással vannak. A piaci árak és az azok mögötti fundamentumok közötti kétirányú kölcsönös kapcsolatot Soros reflexivitásnak nevezi.

Ez a kétirányú kapcsolat azonban mindig fennáll, csak néha, speciális körülmények között alakul ki belőle pénzügyi krízis. A piacok általában korrigálják magukat, de előfordul, hogy esetenként már jelen lévő félreértések, téves elképzelések egy olyan öngeneráló trendet indítanak el, amelynek következtében a piacokat az egyensúlyi állapottól messzire viszik. Amennyiben nem történik valami, ami megtörné ezt a folyamatot, a trend tarthatatlanná válik és visszafordul - hatalmas zuhanást eredményezve ezzel.

A lufik kipukkadása mindig a hitelezés beszűküléséhez, az eszközök kényszerű leírásához, deflációhoz és vagyonmegsemmisüléshez vezethet, ami katasztrofális méreteket ölthet. Deflációs környezetben a felgyülemlő adósság súlya bankrendszereket dönthet be és depresszióba sodorhatja a gazdaságot. Soros szerint ezek azok a hatások, amelyeket bármi áron meg kell előzni. Ez úgy lehetséges, hogy a hitelkertek csökkentésének ellensúlyozására pénzt hoznak létre, újratőkésítik a bankrendszert és precízen leírják a felgyülemlett adósságot. Ez azonban radikális és liberális szellemű szabályozási környezetet kívánna meg.

Ha ezek a lépések sikeresek, akkor a hitelezés ismételten elkezdene bővülni, ekkor azonban a deflációs nyomás váltaná fel az inflációs környezetet, és a rendszerbe pumpált pénzt a hatóságoknak éppen olyan gyorsan kellene kiszivattyúzniuk a rendszerből, mint amilyen gyorsan beletették. Soros szerint a világméretű deflációt nem kerülhetjük el, hacsak nem gerjesztjük az ellenkezőjét, majd redukáljuk azt.

Soros eközben a nemzetközi pénzügyi rendszer megreformálása mellett is érvel. Egyrészt szerinte a banki szabályozásoknak nemzetközi szintűeknek kellene lenniük, a piaci szabályozásoknak pedig globálisnak. A kormányoknak pedig úgy kellene alakítaniuk országuk makrogazdasági környezetét, hogy megvédjék a saját fizetőeszközüket a nagy árfolyamkilengésektől.

Soros a teendők között említi a periféria országainak védelmét is, amelyek önhibájukon kívül azért kerültek bajba, mert a fejlett országok a Lehman Brothers bedőlése miatt befagyott pénzpiacokba olyan módon próbáltak életet lehelni, hogy a hatalmas összegű pénzek rendszerbe pumpálása mellett arra is elkötelezték magukat, hogy több nagy pénzügyi intézményt nem engednek csődbe menni. Ennek következtében enyhülni látszottak ugyan a pénzügyi válság hatásai, ám ezzel az intézkedésel egy újabb krízisnek is utat nyitottak: a periféria országai – legyenek azok Kelet-Európában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában – nem tudtak hasonló garanciákat felajánlani, aminek következtében a tőke elkezdett menekülni ezekből az országokból a központi piacok felé, hatalmas veszteségeket okozva ezzel.

A Nemzetközi Valutaalap ennek az újkeletű problémának kezelésére egy új hitelintézmény felállítását határozta el, amely a bajba jutott periféria országai számára lehetővé tenné, hogy az éves kvótájuk ötszörösének megfelelő hitelkerethez jussanak. Ez azonban túl kevés és túl késő – véli Soros. Ennél sokkal nagyobb összegű pénzre lenne szükség e piacok megmentésére.

Soros, bár nemzetközi szintű szabályozásról beszél, a túlzott szabályozástól mégis óvna. A köz által elszenvedett hatalmas veszteségek miatt komoly veszélynek tartja, hogy a túlzott deregulációt büntető szabályozások váltják fel. Ez felettébb szerencsétlen lenne, véli, hiszen a szabályozások a piaci mechanizmusoknál is hiányosabban működnek. A szabályokat alkotók nemcsak emberek, de bürokraták is , és különösen fogékonyak a lobbiérdekekre meg a korrupcióra. Soros emiatt csak reménykedik, hogy a pénzügyi rendszer reformja megelőzi majd a túlszabályozást. 

Sz. Zs.