Matolcsy György parlamenti meghallgatásán. A víziók készek, a valóság még alakul

MTI - Beliczay László

A magyar közjogi helyzet furcsasága, hogy a miniszterelnök-jelölt akkor nyújtja be a parlamentnek a kormányprogramot, amikor még nem választották meg (azaz elvileg betekintése sincs az addigi végrehajtó hatalom titkolt lapjaiba), s a honatyák egyszerre fogadják el a programot és a miniszterelnök személyét. (Más országokban többnyire megválasztják a miniszterelnököt, az felállítja a kormányát, és megfelelő idő múltával benyújtják a kormányprogramot, amiről a parlament szavaz.) Így aztán nálunk a kormányprogramban „joggal” szerepelhetnek közhelyek, lózungok, jelszavak a konkrétumok helyett, s nem tudni, hogy a jövendő kabinet csak el akarja titkolni cselekvési tervét, s a honatyák kénytelenek biankó csekket adni, vagy tényleg fogalma sincs sok területen, hogy mihez is kezdjen pontosan.

Ez a helyzet a leendő miniszterek parlamenti bizottsági meghallgatásaira is rányomja a bélyegét, hiszen nem akarnak, talán nem is mondhatnak lényegesen többet, mint ami a benyújtott kormányprogramban szerepel. A kormányzati struktúra bejelentett átalakítása a jövendő gazdaságpolitika részleteinek kifürkészését, megjósolását még nehezebbé teszi, hiszen nem a megszokott kettős hatalmi centrum (pénzügyminisztérium és gazdasági minisztérium) él tovább. Minden bizonnyal lesz egy gazdasági csúcsminisztérium (Matolcsy György vezetésével), egy vagyongazdálkodási minisztérium (Fellegi Tamással az élén) és egy gazdasági ügyeket felügyelő miniszterelnök-helyettes (Varga Mihály), akik majd döntenek a legtöbb fontos gazdasági ügyben. És persze ott van még a politikáját függetlenül alakító Magyar Nemzeti Bank (az élén a Fidesz által mostanában keményen támadott Simor Andrással). Az így kifeszülő erőtérben azonban még nem látható, hogy melyik lesz az igazán domináns pólus. Azaz például ki lesz az erősebb, aki a kasszát gyakran akarja nyitogatni a gyorsabb fejlesztés érdekében, vagy az, aki inkább zárva szeretné látni az egyensúly megőrzése miatt.

Ma úgy látszik, hogy a gazdaságpolitika erős embere Matolcsy György lesz. A képviselők előtt ugyan sok eddig újdonságnak számító konkrétumot nem mondott, de annyi azért látszik, hogy még mindig elkötelezett régi elképzelései mellett, miszerint mindenképpen növekedni kell, a többi meg jönni fog magától. Ezt az elképzelését megerősíthette, hogy az első Orbán-kormány idején, a Széchenyi-tervben kiosztott pénzek (akkori statisztikák szerint) arányaiban négyszer annyi további beruházási összeget mozgattak meg, mint a későbbiekben sokkal nehezebben csordogáló EU-s pályázati források. Azaz ha az állam segít „berúgni” a gazdaság motorját, e csillagrendben a magántőke is gyorsan csatlakozik a folyamatokhoz.

Navracsics, Orbán, Matolcsy. Nem lesz könnyű séta

MTI

Matolcsy legfontosabb megállapítása talán az volt (ami a Fidesz választási programjának is fontos eleme), hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet kell létrehozni, mert ennyi adózó ember munkája hiányzik a gazdaságból az egészséges foglalkoztatási szint eléréséhez, azaz az egyensúlyhoz és az államadósság csökkentéséhez. Ez a cél igen merész, hiszen vannak olyan számítások, amelyek ekkora foglalkoztatási bővülést a gazdaság éves 5 százalék körüli növekedése mellett valószínűsítenek. Az ilyen mértékű növekedés forrásai pedig ma első pillantásra nem látszanak.

A jövendő kormány azonban lát ilyeneket: a forrásokat a bürokratikus kiadások lefaragásából, a korrupciós csatornák felszámolásából, a feketegazdaság méretének csökkentéséből, a jobb adórendszer miatt megkönnyebbülő vállalatok felpörgő teljesítményéből, egyszersmind a belső piacok megerősödésétől és a kamatcsökkentéstől remélik.

Az adórendszer átalakítása egyelőre Matolcsy szerint sem azonos az adócsökkentéssel, de annyit kijelentett, hogy a jövedelmek megadóztatása helyett inkább a fogyasztást terhelő, illetve a forgalmi típusú adókat kívánják előtérbe helyezni. Ami például az áfa emelését vetíti előre, miközben a munkabérre rakódó terhek csökkenhetnek. (Matolcsy György szerint ha az adóterheket tekintve a világranglistán a századik helyezés alá kerülnénk, azzal a régióban a legjobbak lehetnénk, de jelenleg 183 ország között 150-ben jobb a helyzet.) Az áfaemelés azonban azzal a veszéllyel járhat, hogy megnövekedik az infláció (ennek éppen nemrégiben lehettünk már a tanúi), ami a jegybankot viszont az inflációs céljának megőrzése érdekében (ami törvény szabta kötelessége) akár kamatemelésre is sarkallhatja. Pedig a gazdaságélénkítésnek az tenne jót, ha az alapkamat még lejjebb szállna. Matolcsy a 4,5 százalékkal lenne elégedett, miközben elismerte, hogy fiskális élénkítésre nincs lehetőség, de együttműködés, meggyőzés, és ha lehet, közös program kell a jegybankkal. Jelenleg a magyar ország kockázat növekedése miatt emelkedő kamatfelárak azonban arra inthetik az MNB-t, hogy talán érdemes megállnia a kamatvágásokkal.

A növekedési helyzet nehézségeit mutatja, amit Matolcsy György a lakásépítéssel kapcsolatban mondott. Szerinte ugyanis a lakásépítést támogatni kell, a lakáshoz jutást nem. A tervezett gyorsabb növekedéshez, a belföldi piacteremtéshez ugyanis elengedhetetlen volna az olyan sok tőkét megmozgatni képes ágazatok, mint az építőipar dinamizálása. Ez azonban nem folytatható azzal, hogy a lakossági vásárlóerőt megtámogatják olcsó hitelekkel, ami még tovább rontaná az eladósodottsági helyzetet, illetve a költségvetési egyensúlyt. Az építőipar működési feltételeinek javítása azonban olyan hatékonyságjavulást eredményezhetne, amely végül piacképes árú lakások megjelenéséhez vezetne, s lassan a sok százmilliárdos körbetartozás is elolvadhatna. Ha a Bajnai-kormány alatt folytatott szigorú egyensúlyi politikát fenntartják, nem sok lehetőség marad az efféle lépésekre. Talán az EU-forrásokat átcsoportosíthatják (Matolcsy szerint ezt is teszik majd). A jelek szerint azonban a hiányt is valamelyest elengedik majd (Varga Mihály tényfeltáró bizottságának csontvázkeresése nem mellesleg ehhez szolgáltathatja a hátteret), s ebből valamennyi juthat a gazdaságélénkítésre is. Ez azonban a mai nemzetközi gazdasági hangulatban – amikor a hiány elszabadulásától való félelem leng Athéntól Londonig az egész kontinens felett – elég kockázatos, sőt, végül drága is lehet. De a Fidesz új szlogenjébe, miszerint merjünk nagyok lenni, úgy tűnik, hogy ez még belefér. Az elképzelések impozánsak, most jön majd a valóságpróba.

Meixner Zoltán