Hónapok óta lázas erőfeszítések történnek Görögország pénzügyi és adósságválságának megoldása végett. Arról az országról van szó, amely – mint utólag kiderült – kozmetikázott költségvetési és pénzügyi adatokkal "sumákolta be" magát a valutaunióba. Ha Athén pénzneme ma is a drachma volna, akkor a görög államadósság elszigetelt problémát jelentene, amelyet Európa könnyedén rendezhetne. Csakis az euró révén lett a görög adósság az összes partnerállam problémája is - egyúttal pedig veszély a közös pénzre.

Ha Brüsszel elengedné Athén kezét, úgy a válság akadálytalanul terjedhetne tovább az euróövezet gyönge láncszemeire. A befektetők attól tartanának, hogy Európa esetleg Írország és Portugália kezét is elengedi, ezért igyekeznének megszabadulni ezen államok kötvényeitől, miáltal utóbbiak árfolyama zuhanni kezdene. Az érintett államok csak kockázati felárral jutnának friss pénzhez a piacokon, ami magasabb kamatokat jelent. Ezáltal költségvetési gondjaik tovább súlyosbodnának, esetleg egyáltalán nem tudnának többé hitelt fölvenni - bekövetkezne az államcsőd.

Kiigazítás

AP

Viszont ha úgy mennek tovább a dolgok, mint eddig, akkor a valutaunió óhatatlanul transzferunióba torkollik (a gazdagok segítik a szegényeket), amit pedig az euró "alapító atyái" feltétlenül el akartak kerülni. A közös valuta jóban-rosszban összekovácsolja az EU erős és gyönge államait. Nincs vészkijárat, sem szabályok az esetleges vészhelyzet kezelésére; csak a remény, hogy a végén minden jól sül el…

A vezető politikusok által a szolidaritás nevében jóváhagyott milliárdos döntések nem csak a szűkölködő tagállamok polgárait érintik egzisztenciálisan, akiknek szociális biztonságukért, állásukért, vagyonukért kell rettegniük. A döntések ugyanolyan félelemkeltőek az unió "napos oldalán" élő államok (például Németország) polgárai számára is. Őket az aggasztja, hogy államuk beláthatatlan időre nyakig eladósodik.

Repedés húzódik végig Európán: az egyik oldalon azok találhatók, akiknek mind több pénzre van szükségük, a másikon pedig azok, akik ezt finanszírozzák. Frusztráltan háborognak a görögök a németeken, a németek a görögökön, portugálokon, spanyolokon, olaszokon. Az európai egyesülés politikai béketerve azzal fenyeget, hogy a népek közötti hatalmas gazdasági vitává fajul.

Az adós országokban erősödik az ellenállás az egyre újabb takarékossági csomagtervekkel szemben, a hitelező országokban pedig fokozódik a bosszúság az újabb milliárdos mentőövek miatt. A "felháborodottak" (los indignados) elárasztották Madrid utcáit, Athénban tízezrek tüntettek a parlament előtt, a minta EU-állam Finnországban a populista Igazi Finnek pártja csaknem 20 százaléknyi szavazattal jutott be a törvényhozásba, a németek 60 százaléka elutasítja a görögöknek nyújtandó újabb mentőöv gondolatát. Vajon meddig törődnek bele az euróövezet gyenge államainak polgárai a kemény reformokba? És vajon meddig tűrik még a hitelező államok polgárai, hogy kormányaik egyre nagyobb kockázatot vállalnak az euró megmentése érdekében?

Az euró, amely az elképzelés szerint örökre egyesíteni lenne hivatott a kontinenst, a legnagyobb veszéllyé vált Európa jövője számára - véli a Der Spiegel. A valutaunió felbomlása évtizedekkel vetné vissza a földrészt, amely alkalmasint nem tudná többé kiheverni ezt a csapást. Pozícióját amúgy is fenyegetik Ázsia új gazdasági hatalmai. Hogyan álljon helyt ebben a versenyben egy széttagolt Európa?

Ezért akarják az európai politikusok mindenáron megvédeni az eurót. Ezért hagyják jóvá egyik mentőcsomagot a másik után. Időt akarnak nyerni, remélve, hogy a piacok megnyugszanak, a reformok hatása pedig beérik. Ebben támogatást nyújtanak nekik a gazdaság szereplői: a Daimler, a ThyssenKrupp, a Siemens elnökei egymást túlharsogva bizonygatják az euró szükségességét. Mint írták, a bajba jutott tagállamoknak pénzügyi segítséget kell nyújtani, a közös valuta ennyi áldozatot mindenképpen megér.

Csakhogy az euróválság gyökerei mélyebbre nyúlnak: a valutaunió ugyanis napsütéses időre készült konstrukció. Vannak közgazdászok, akik erre már idejekorán figyelmeztettek. Az euró nem fogja túlélni az első nagy válságot - jósolta Milton Friedman amerikai közgazdász, majd 2002-ben rátett még egy lapáttal: "Az eurózóna 5-15 éven belül széthullik" – hangoztatta.

A politikusok abban reménykedtek, hogy a közös pénz révén mintegy magától megoldódik az euró-konstrukció alapvető problémája: a valuta által összekapcsolt országok gazdasági fejlődése kvázi automatikusan nivellálódik. Ám ez a remény csalókának bizonyult. Valójában csak a kamatok egyenlítődtek ki, mivel az Európai Központi Bank egységes kamatszintet állapított meg az övezet gyönge és erős tagállamai számára. Így azután rengeteg tőke áramlott Spanyolországba és Írországba, hatalmas ingatlanbuborékot képezve. Görögök és portugálok zavartalanul élhettek "nagyobb lábon", mint amekkorát valójában megengedhettek volna maguknak. Többet importáltak, mint amennyit exportáltak. A belföldi fogyasztás finanszírozása érdekében pedig újabb és újabb adósságokba verték magukat.

A globális pénzügyi válság egy csapásra véget vetett ennek, a pénzcsapok elapadtak, a spanyol és ír buborék kidurrant, a görög adósságról pedig kiderült, hogy sokkal nagyobb a beismertnél. Azóta az összeomlás előtt áll a valutaunió. Európa nem forrt jobban össze gazdaságilag, a különbségek tovább nőttek. Az esélye annak, hogy az euró a jelenlegi formában fennmarad, kisebb, mint valaha. Hosszú távon a politika nem hagyhatja figyelmen kívül a gazdasági törvényszerűségeket.