A recesszión talán túljutott az eurózóna, a válságon viszont még nem. A derűlátást árnyalja a magas munkanélküliség és az egyre növekvő államadósság, a közelgő német választás, valamint az amerikai jegybank monetáris politikai döntése körüli bizonytalanság.
Európa szabadságon van – újfent igazolódott a tétel, hogy nyár közepén nemigen lehet munkatársakat találni az EU brüsszeli hivatalaiban. Még Olli Rehn, az Európai Bizottság (EB) finn pénzügyi biztosa, a testület egyik alelnöke is csak a blogján üdvözölte a hírt, amire máskor biztosan ujjongó sajtókonferenciát hívnának össze: az eurózóna, és maga az EU is kilábalt a recesszióból. Az unió statisztikai hivatala, az Eurostat előzetes adatai szerint az év második negyedévében mindkét, egymást részben átfedő országcsoport növekedést könyvelhetett el, még ha csak minimálisat is.
A német-francia motor
A közös valutát használó 17 EU-tagállam április–június között az előző negyedévhez képest 0,3 százalékkal tudta növelni a gazdasági teljesítményét, ami másfél éves visszaesésnek vetett véget. A pozitív fejlemény azonban csak egy hajszálon múlt, ha az EU és az eurózóna két legnagyobb gazdaságában, Németországban és Franciaországban nem gyarapodik a GDP 0,7, illetve 0,5 százalékkal, a recesszió alighanem folytatódott volna. Hogy ez elmaradt, azért leginkább az újra vásárló francia és német lakosságnak, a francia exportnak, illetve a hosszú és kemény tél után beinduló német építőiparnak adhatnak hálát az EU sorsáért aggódók.
A kép azonban részleteiben egyáltalán nem megnyugtató, és ezt még Rehn is hangsúlyozta, akinek pedig hivatalból is örülnie kellene a derűlátást sugalló makroadatoknak. Az eurózóna növekedése éves szinten 1,2 százalék volt, ami elmarad az USA 1,7 százaléka, valamint az Abe Sinzo miniszterelnök által vezényelt monetáris lazítás hullámán korábbi önmagához képest szinte szárnyaló Japán 2,6 százaléka mögött. Az eurózóna és az EU ráadásul a globális krízis 2008-as kitörése óta már megélt egy recessziót, az akkori kilábalást a 2010-ben kirobbant államadósság-válság akasztotta meg. Ennek is tulajdonítható, hogy miközben a közös valutát használó EU-tagok gazdasága még mindig 3 százalékkal kisebb a 2007-es szintnél, a válságot nagyobb határozottsággal – és több pénzzel – kezelő Amerikáé már 5 százalékkal nagyobb.
A német–francia gazdaság erejére azért is szükség volt, mert a többi eurózónatag nem túl sokat tett hozzá a közös sikerhez. A jelentős lakossági eladósodás teljesen lefékezte Hollandiát, amelynek folytatódó recessziója jelzi, hogy a válság hatásai elől a gazdagnak tekintett „északiak” sem tudnak menekülni. Ennek is tulajdonítják, hogy Hollandiában nő az euroszkepticizmus, és a szolidaritás rovására ott is előtérbe kerülni látszik az önérdek. Az EU negyedik legnagyobb gazdaságát adó Spanyolországban csak annak örülhetnek, hogy a második negyedévben mérséklődött a gazdaság zsugorodásának üteme, ám a folyamat még nem állt le. A reformok iránti politikai elkötelezettséget pedig nemcsak a nadrágszíj meghúzására kényszerített tartományok ellenállása rombolja, hanem az immár a Mariano Rajoy vezette konzervatív kormány legfelső köreit fenyegető pénzügyi botrány is. Azt sem látni, mi indíthatja be a spanyol gazdaság motorját, ha a krízis előtt a lendületet adó építőipar az üresen álló szellemvárosrészek és fölöslegesen elkészült repülőterek miatt még sokáig nem bízhat megrendelésekben.
A portugál sztár
Az Eurostat-jelentés sztárja Portugália, mert gazdasága az előző negyedévhez képest 1,1 százalékkal, éves szinten pedig 4,4 százalékkal nőtt. A jó hír úgy kellett Pedro Passos Coelho miniszterelnök jobbközép kormányának, mint egy falat kenyér, hiszen a megszorítások miatti társadalmi elégedetlenség nemrég az összeomlás szélére sodorta a koalíciót. Most viszont legalább hivatkozhatnak arra, hogy az EU és az IMF 78 milliárd eurós mentőcsomagjáért cserébe vállalt fájdalmas restrikció kezdi meghozni a gyümölcsét. Politikai feszültséget enyhíthet Olaszországban is, hogy a második negyedévben az előző három hónapban mértnek a harmadára, 0,2 százalékra fékeződött a visszaesés üteme. De a római döntéshozók sem dőlhetnek hátra a székükben, hiszen az olasz gazdaság teljesítménye 8 százalékkal, az iparé pedig 20 százalékkal marad el a válság előttitől, a kormányzó nagykoalíció – különösen Silvio Berlusconi volt miniszterelnök jogerős elítélése óta – pedig sok mindennek mondható, de stabilnak semmiképp.
A francia gazdaság jó teljesítménye nemcsak a közgazdászokat, de a párizsi kormányt is meglepte, bár Francois Hollande elnök a július 14-ei nemzeti ünnepen mondott beszédében derűlátásának adott hangot. Pierre Moskovici pénzügyminiszter viszont már nem akar emlékezni arra, hogy nem sokkal az adatok nyilvánosságra kerülése előtt még pesszimista volt. Németországban pedig nem mernek optimisták lenni, a gyáriparosok szövetsége és a bankok szinte egymással versengve óvnak attól, hogy a második negyedévi adatokból azt a következtetést vonják le: túl vannak a nehezén. Épp elég, ha ezt hangsúlyozza Philipp Rösler gazdasági miniszter és alkancellár, de az általa vezetett szabaddemokratáknak minden jó hír megfelelő tálalására szükségük van ahhoz, hogy a szeptember 22-ei választáson bent tudjanak maradni a szövetségi parlamentben.
A remény feléledése nem szabad hogy a reformok leállásához vezessen akár az egyes országokban, akár az eurózónában, illetve az EU-ban – figyelmeztetnek szinte összhangban az elemzők. Pedig az eurózóna jövőbeni válságállósága szempontjából kulcsfontosságúnak tekintett bankunió még készülő építményén is látszanak repedések, és úgy vélik, éppen Berlin mutat rossz példát azzal, hogy a szövetségi köztársaság tartományi pénzintézeteit igyekszik kivonni a közös felügyelet alól. Vannak, akik attól tartanak, hogy a tagországok restrikciós elszántsága is lanyhulhat a növekedés első jelei láttán – és a megszorításokba belefáradó lakosság elégedetlenségét érezve –, s mind többen kérhetnek halasztást a költségvetési hiány lefaragására, amit az EB már könnyű kézzel megadott Franciaországnak és Spanyolországnak is. A vita persze folyik arról, hogy a hiánycsökkentés és a gazdaságélénkítés milyen elegyét kell kikevernie a gazdaságpolitikának, és korábbi szerepére rácáfolva éppen az IMF az, amely a konjunktúra támogatását az EU-ban, illetve az eurózónában jelenleg fontosabbnak tartja a deficit mindenáron való mérséklésénél.
Fellélegezni már csak azért sem lehet, mert a recesszió ugyan statisztikailag véget ért, a válság azonban nem. A minimális gazdasági növekedést ugyanis nem feltétlenül tartós folyamatok eredményezték. A lakosság bármikor megriadhat egy kedvezőtlen foglalkoztatási adat hallatán, és visszafoghatja a fogyasztását, a legnagyobb baj azonban az, hogy Európában a vállalkozások nehezen jutnak hitelhez. Míg az USA-ban tőkebevonásra ott a tőzsde, addig az európai cégek leginkább a bankokhoz fordulhatnak, ha pénzre van szükségük. Márpedig a válság nyomán a bankok, korábbi terjeszkedési politikájukat feladva, elkezdtek visszavonulni a nemzeti határaik mögé, és hozzáláttak, hogy minden kockázatos kinnlevőségtől megtisztítsák a portfóliójukat. Ráadásul nemcsak ez fogja vissza a hitelezési tevékenységüket, hanem az is, hogy 2015-re eleget kell tenniük a krízis következményeként meghozott úgynevezett Bázel–III tőkemegfelelési követelményeknek, amihez egyszerre csökkentik a mérlegfőösszegüket, és próbálják emelni a tőkéjüket. A fogyókúra indokoltnak tűnik, még ha a konjunktúra számára fontos hitelezés visszafogásával is jár, hiszen az EU-tagországok bankszektorának mérlegfőösszege általában a GDP 320 százaléka, míg Japánban ez az arány 200 százalék, az USA-ban pedig a kettő megegyezik.
Ismét jönnek, ismét kérnek
Ahhoz is kevés a második negyedéves növekedés, hogy enyhítse az eurózóna 12,1 százalékos munkanélküliségét. Az állástalanok seregének tartós csökkenéséhez a közgazdasági hüvelykujjszabály szerint legalább 1,5–2 százalékos gyarapodás kellene, aminek elérése az EU és az eurózóna számára még messze van. Különösen rossz a helyzet a valutaövezet peremvidékén: Görögországban és Spanyolországban a munkanélküliség még évekig 25 százalék környékén maradhat, ami súlyos társadalmi problémákhoz vezethet, és következményei ránehezedhetnek a költségvetésre. És amilyen nehéz az állástalanok számát mérsékelni, olyan könnyen megy a növelése – 2007-ben az eurózóna munkanélküliségi rátája még csak 7,4 százalék volt.
Nem állt meg az államadósságok hízása sem. Az eurózóna-tagországok adóssága az első negyedévben 150 milliárd euróval, 8750 milliárd euróra nőtt, ez a GDP 92,2 százaléka. Olaszország tartozása elérte a 130 százalékot, Spanyolországé öt év alatt 40-ről 90 százalékra ugrott, Görögországé pedig a könnyítés dacára a GDP 175 százaléka is lehet az év végére. Ezért – bár az eurózóna megbomlásával kapcsolatos félelmek enyhültek – azt valószínűsítik, hogy Athénnak újabb adósságelengedésre lesz szüksége, és az EU, az IMF, valamint az Európai Központi Bank gyámsága alól az év végén, illetve jövő tavasszal elvileg kiszabaduló Írországnak és Portugáliának sem megy majd a piaci finanszírozás, hanem újabb segítségre szorulnak. Szeptember végéig azonban aligha történik bármi is. Mert Európában most mindenki azt várja, mit hoz az egyelőre Angela Merkel kancellár – a leghosszabb ideje hatalmon lévő európai vezető – győzelmét ígérő német választás, és mekkora monetáris politikai fordulatot hajt végre az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed nyílt piaci bizottsága a szeptember közepén esedékes ülésén.
Egy lecsúszott zsákfaluban játszódik, ahhoz képest mégis meglepően pozitív kicsengésű a Loupe Színházi Társulás Az éjjel soha nem érhet véget című bemutatója. De mit jelent itt a fociultrák kedvenc dala? Kritika.
Parázs vita zajlott az EP-ben Magyarországról – Pride, gyülekezési jogok, sátánizmus.
Ami valójában egy kármentesítésre szoruló ipartelep.
A kamatok egyelőre nem érkeztek meg.
A Zippert a szélsőjobboldali AUR párt köreiből bízták meg a feladattal.
