„Ne azé legyen a föld, aki megműveli, hanem az művelhesse meg, aki a leghatékonyabban teszi” – ezzel a sokat idézett gondolattal foglalható össze Liska Tibor elmélete, ami az állami föld privatizációja árnyékában még aktuálisabb. Erre a szellemes alapvetésére Liska valóságos katedrálist épített, könnyú volt azt hinni, hogy a maga sajátos hadaró stílusában felvázolt elképzeléseit értjük. Pedig dehogy. Kísérleti tudománynak tartotta a közgazdaságtant, holott nem nagyon hagyták kísérletezni.

De essünk túl a nehezén, a főbb tézisek lecsupaszított változatán

Liskát elsősorban az izgatta, hogyan boldogulhat az egyén, hogyan hasznosul a legjobban a tulajdon. Nyilvánvalóan nem a szocialista tervgazdaságban, még csak nem is a kapitalizmusban. Ha egy társadalom magántulajdonra épül, akkor százezrek, milliók nem juthatnak tulajdonhoz, vállalkozási lehetőséghez. Ha viszont az állam szabályoz, akkor eleve értelmetlenség demokráciáról, szabad vállalkozásokról beszélni. Ezért dolgozta ki a személyes társadalmi tulajdon teóriáját. „Ha egy szép nő bal combját nézem, akkor az tetszik jobban. Ha áttéved a tekintetem a jobb combjára, akkor már az. Pedig a lényeg éppen a kettő között van" - mondta.

Liska elméleti rendszere összekombinálja a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit: megszünteti a bérrabszolgaságot, az előjogokat, nála a tulajdon is verseny tárgya. Bárki vállalkozó lehet, tőke nélkül is. Miként a földről szóló példabeszédben megpendítette, az egyes vagyontárgyakat az működtetheti, aki a legnagyobb hasznot ígéri. És hozza is. Ha eredményesebb riválisa támad, át kell engednie a tulajdont. De nem megy tönkre, hanem másba kezdhet.

Modelljében az állam nem osztogat és fosztogat, csupán a játékszabályokat alkotja meg. Az adózás nem vezet a teljesítmény visszatartásához, mert nincs is. A vállalkozók licit révén jutnak hozzá az egyes vagyontárgyak működtetéséhez. Ehhez születésük pillanatában megkapják az úgynevezett társadalmiörökség-tőkét, amelynek kamataiból futja iskoláikra, tanulmányaikra és vállalkozói pályakezdésükre is. Ahogy egyre sikeresebbek, úgy gyarapodik az erkölcsitőke-számlájuk, s kezdhetnek egyre nagyobb, kiterjedtebb vállalkozásokba.
Valahogy így működne az Ökonosztát, a megtervezett gazdasági automata.

Tűrve, tiltva, kitagadva

„Szellemi forradalmár. Deviáns géniusz.” Ekképp jellemzi névadóját a honlapján a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem 2007-ben alapított Liska Tibor Szakkollégiuma. Pedig sem forradalmár, sem deviáns nem volt. Csupán metsző élességgel látta a világot, és nem fogadta el, hogy olyan, amilyen. Sziporkázóan szellemes volt, erről a mozinézők is meggyőződhettek, hiszen Bacsó Péter Kitörésének a főszerepében voltaképpen saját magát alakította. De ha túlment a fennálló rendszerek bírálatán, és saját téziseit fejtette ki, nem kegyelmezett nézőinek, olvasónak, hallgatónak.

„A cél az, hogy a jövőben várható és garantáltan vállalt jövedelmek növelésére irányuló licitálási verseny kiszélesedjen és állandósuljon, vagyis ne csak egy kisebbség és nem csak néhány évre, hanem ki-ki az idők végtelenségére és a várható világpiaci viszonyokra tervezve, önállóan és mégis az eddigieknél felelősebben, jobban egyeztetve vállalkozhasson. Fontos lenne, hogy bármikor, bárki beléphessen e versenybe, s a már a „tojáson belüli" tulajdonosoknak is az legyen a legfőbb érdekük, hogy kineveljék, maximálisan segítsék az önmaguknál is jobb konkurenseket, hogy a társadalmi vagyon minden kis része, egysége éppen a jövő alakításának szempontjából legjobb helyzetben lévő „játékoshoz" kerülhessen. Mindez úgy, hogy ne csökkenjen, hanem jelentősen növekedjen a fejlettebb, társadalmi tulajdonosi gazdálkodásért folyó versenyben az egyes versenyzők biztonsága. A biztosítottság pedig ne csak a versenyből való kiesés ellen védjen, hanem a még hatékonyabb eredmények elérésére is ösztönözzön” – nyilatkozta 1981. március 14-én a HVG-nek.

Kiérdemelte a titkosszolgálatok megkülönböztetett figyelmét.

„Liska koncepciója, ha érvényesülne a maga totalitásában, akkor az megegyezne kimondva vagy kimondatlanul egy szocialista kereteken belül meginduló prekapitalizációs folyamattal” – jelentette róla a Lantos fedőnevű titkos megbízott. A Budapesti Rendőr-főkapitányság egyik napi operatív információs jelentése szerint az ezerfős hallgatóság előtt a vitázók „a szocialista építés jelenlegi modelljét rossznak ítélik, hatékonyságát kétségbe vonják. Támadják az állami, ezen belül a párt, a szakszervezet irányítását, a bürokráciát.” Utólag megállapíthatjuk, ebben semmi túlzás nem volt.

Liska némi gyakorlati eredményt is produkált, bár a személyét övező húzd meg, ereszd meg-játszmába kis híján belehalt. Először a hetvenes évek végén engedték be őt a Marx Károlyról elnevezett egyetemre. Kísérleti kurzusán maga köré gyűjtötte a gebineseket és a seftelőket, és fizetett nekik, hogy vallják be, hogyan gazdálkodnak, hogyan és mennyit lopnak. Velük együtt dolgozta ki a szerződéses üzemeltetések rendszerét, amelynek bevezetése után, amint a vendéglátósok, boltosok szabadon gazdálkodhattak a rájuk bízott vagyonnal, egy csapásra megjavult az állami vendéglátóipar és a kiskereskedelem hatékonysága, a szolgáltatások minősége. Ám Liska az államilag intézményesített megoldással fölöttébb elégedetlen volt. „A bérlet akkor jó, ha használok valamit. Ha evezős csónakot bérelek, senki ne várja tőlem, hogy vitorlást hozzak vissza." Néhány vidéki vállalkozási kísérletével bebizonyította, hogy félig analfabéta emberek is elképesztő teljesítményt tudnak produkálni, ha a lehetőséget megkapják, és ha a munkájuk hasznát megtarthatják. 
Annak, aki a közgazdaságot kísérleti tudománynak tartotta, mindössze ennyi sanszot adtak. Nem vigasz, hogy másutt tán száműzték volna.

Liska egyetlen pillanatra lett világhírű. A honi prófétaságot már nagyon unó közgazdász meghívta a brit The Economist hozzá hasonlóan merész gondolkodású főszerkesztő-helyettesét, Norman Macrae-t, aki 1983-ban, Marx halálának századik évfordulóján hatalmas cikket kanyarított róla: „A különc Liska feltalált egy olyan szocializmust, amelyről intelligens fiatalok azt hiszik, hogy nagyobb boldogságot hoz az emberek életébe, mint a kapitalizmus... Én magam nem vagyok meggyőződve róla, hogy a vállalkozói szocializmus valaha is legyőzi az egyszerű magánvállalkozáson alapuló kapitalizmust, de abban igen, hogy ez az egyetlen működőképes szocializmus” – írta Macrae., aki a szocialista gazdaság elkerülhetetlen bukásának egyik legfelkészültebb hirdetője volt

Liska a kapitalizmust a rendszerváltás után sem kedvelte meg. "Most a pénz diktatúrája jön, ez pedig sokkal keményebb hatalmi eszköz, mint a csak adminisztratív és politikai bürokrácia hatalma. Mert lecsukatni egy ország lakosságának csak a kisebb hányadát lehet. De pénzzel mindenki függő helyzetbe hozható” – jövendölte az Antioroszlán című, 1990-ben kiadott kötetében.

Liska-elmélet a gyakorlatban

A rendszerváltás éveiben valóban verseny indult a tulajdonért, de nem olyan, amilyet Liska megálmodott. Egyszer-egyszer felrémlett az államosított vagyon ingyenes szétosztásának gondolata, főleg Liska hívei kacérkodtak vele – Bokros Lajos, Síklaky István, a fideszes Diczházi Bertalan, az SZDSZ-ben Soós Károly Attila és Tardos Márton –, de az eladósodott Magyarországon ebből semmi nem lett. A kormány fontosabbnak tartotta, hogy a privatizált vagyonból származó bevételt az államadósság csökkentésére fordítsa. Már az is vívmány, hogy ezt a pénzt a Horn-kormány nem költötte el, és normális méretűre apasztotta az állam tartozásait.

Nem nehéz felismerni Liska társadalmiörökség-tőkéről vallott nézeteinek leegyszerűsített változatát a feltétel nélküli alapjövedelem gondolatában sem. Más kérdés, hogy a születéssel történő pénzteremtés és a meglévő jövedelem elosztása között olyan lényegi különbség van, amire Liska aligha bólintana rá. Ez nem megoldás a bérrabszolgaságra – mondaná.

Liska életművében nem ez a legfontosabb. Hanem az az elszántság, amivel a politikai intézményrendszert, annak működését, a bürokráciát, a korrupciót, a klientúrák világát, a kizsákmányolás valamennyi formáját ostorozta, és amilyen vonzónak a szabadságot felmutatta. Annak a világnak a lehetőségét, amelyben nincs kirekesztés, amelyben nem állítanak mesterséges akadályokat az emberi cselekvés elé, nem korlátozzák a szabad gondolatot, amelyben az állam az adóval nem fosztogat, és támogatásaival nem osztogat – és amely mindeközben biztonságot nyújt a versenyből önként kimaradó polgárainak. Ehhez a világhoz pedig ma szemernyit sem vagyunk közelebb, mint Liska Tibor 1994-ben bekövetkezett halála idején.