Ukrán pénzből épül kórház Budapesten: hol itt az üzlet?

HVG: „Az egészségügybe normális ember nem fektet be” – ezt mondta a HVG-nek adott interjúban a Magyar Orvosi Kamara elnöke. Arra utalt, hogy a hazai viszonyok mellett minimális a megtérülés reménye. Ön bátor, vagy olyasmit tud, amiről a kamarai elnöknek fogalma sincs?

Igor Iankovskyi: A legtöbb befektető azt firtatja, hogy egy országban milyen adókedvezményeket kaphat, e szerint választ helyszínt, ezért mennek sokan Ázsiába. Az én döntésemet elsősorban az motiválta, hogy hol lehet a legprofibb szolgáltatást nyújtani, hol van meg az a kiváló szakmai tudás, ami semmi mással nem helyettesíthető. Az orvosi berendezések közül a legjobbakat kiválasztani és megvásárolni úgyszólván bárki képes, az csak pénz kérdése. A siker kulcsa az azt működtető szakembergárda. Talán nem követek el indiszkréciót azzal, ha elmondom: már az építkezés időszakában egymásnak adták a kilincset az orvosi szakma kiválóságai, hogy szeretnének itt dolgozni.

HVG: Az sem riasztotta el a befektetéstől, hogy a veszteséggel való többéves küzdelem után bezárt a telki magánkórház? No és a hivatali bürokrácia? Nem tartott attól, hogy keresztezi a számítását?

I. I.: Mivel magam is éltem egy ideig Magyarországon, megtapasztaltam, milyen körülményes még pénzért is normális egészségügyi ellátáshoz jutni. Gégészeti panaszommal háromszor is jártam Telkiben, ahol egyáltalán nem tetszett, hogy mindannyiszor más orvossal találkoztam, akinek mindent elölről kellett elmondanom. Ott mindig azt hívták be dolgozni, aki éppen elérhető volt. A most megnyílt Duna Medical Centerben rendelési idő van, előre tudható módon, és végig ugyanaz az orvos kezeli a beteget, aki elkezdte a gyógyítását. Ami a bürokráciát illeti, az mindenütt van, Brüsszelben vagy Berlinben éppen úgy, mint Budapesten. Aki erre hivatkozva hátrál meg, az csak ürügyet keres, hogy miért nem akar vállalkozni.

Igor Iankovskyi

Túry Gergely

HVG: Mennyi pénzt szán a Duna Medical Center kiépítésére, és mennyire lesz türelmes kivárni, hogy befektetése profitot hozzon?

I. I.: Nyolcszázmilliót költöttünk az irodaház négy szintjén, mintegy háromezer négyzetméteren kialakított rendelőintézet építési munkáira, ennek a legkorszerűbb technológiával – diagnosztikával, az egynapos sebészetet szolgáló két high-tech berendezésű műtővel – való felszerelése pedig további 1,2 milliárd forintot igényelt. Most úgy látom, hogy amíg a rendelőtől néhány száz méterre lévő, Demján Sándor cégétől megvásárolt épületvázból kialakul a tervezett 160 ágyas kórház, addigra összesen 50–60 millió euró befektetésre lesz szükség. Ez a mostani devizaárfolyamon 15–18 milliárd forint. Egyáltalán nem vagyok türelmetlen, úgy gondolom, 6–8 évbe is beletelhet, amíg a nullszaldót meghaladja ez a vállalkozás. Addigra viszont már aktuálissá válik az orvostechnológiai berendezések cseréje. Szóval fel sem merül, hogy a Duna Medical Center belátható időn belül profitot hozzon.

HVG: Milyen ügyfélkörre számítanak? A rendelő és a tervezett kórház méretei azt sugallják, hogy nem lesz könnyű a kapacitásaikat gazdaságosan kitöltő, fizetőképes tömeget idecsábítani.

I. I.: Mégiscsak egy kétmilliós város Budapest! Az egynapos sebészeti kapacitás napi 15-20 műtétre alkalmas, a 25 szakrendelő egy óra alatt 50-60 beteget is elláthat. A kórház kihasználásánál már szóba jön az ukrajnai, sőt az orosz betegek fogadása is. Ha erre lesz igény – s miért ne lenne, hiszen a színvonal minden szempontból nyugati, az ár pedig a németországinál alacsonyabb lesz –, akár az is szóba jöhet, hogy a kórház melletti üres telekre szállodát építtessünk.

HVG: Kaptak ígéretet állami megrendelésre is? Sok magánszolgáltató úgy kalkulál, hogy a társadalombiztosítóval kötött szerződés nélkül bizonytalan a megélhetése.

I. I.: A kórház a terveink szerint 2016 végére, 2017 elejére készül el; amíg ez meg nem történik, nincs mit ajánlani. Elképzelhető, hogy lesz ilyesfajta érdeklődés is, hiszen a kínálatunkban a magyar egészségügyben hiánypótlónak számító műtétek, beavatkozások is szerepelni fognak. Természetesen készen állunk minden tárgyalásra.

HVG: Látva a magyar betegek számára ismeretlen luxuskörnyezetet, a rendelők ajtaján a leghíresebb hazai professzorok névtábláit, azt gyanítom, ezt a szolgáltatást zsebből nem tudják majd tömegek megfizetni. Milyen árakkal kalkulálnak?

I. I.: Azt nyilván mondanom sem kell, hogy az itt dolgozók magasabb fizetést kapnak, mint az állami szférában. Az árainkkal azonban nem szeretnénk a versenytársaink árszínvonala fölé menni, inkább annak átlagát célozzuk meg. Semmiképpen sem akarunk csak a társadalmi elit számára megfizethető ellátást nyújtani. Remélem, hogy szeptemberben már biztosítási konstrukciót is tudunk kínálni, ami lehetővé teszi, hogy szélesebb kör számára váljon elérhetővé a magán-egészségügyi szolgáltatás. Ebben az Uniqa Biztosító Zrt. lesz a partnerünk. Remélem, hogy a Duna Medical Center lendületet ad majd az üzleti egészségbiztosítási piacnak is, ami Magyarországon még csak most formálódik. Úgy tudom, összesen 30 ezer embernek van betegségbiztosítási szerződése, míg például Ausztriában 2 millióan fizetnek ilyen, az egészségügyi ellátást kiegészítő csomagért. Azt gondolom, ha lesz kínálat, fejlődhet a biztosítás, egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy erre költsenek, ezzel megkerülve a hosszú várakozást, az esetleges minőségű ellátást. Ez előbb-utóbb jogszabályi változást is kikényszeríthet.

A Duna Medical Center egynapos sebészeti kórterme

Túry Gergely

HVG: Megkerülhetetlen a kérdés, hogyan jutott eszébe éppen Magyarországon és pont az egészségügybe befektetni? Úgy tudni, eredendően a vegyiparból származik a vagyona, és számtalan vállalkozása közül eddig egyik sem kötötte a gyógyításhoz.

I. I.: Lehet, hogy van ebben némi nosztalgia, mivel gyermekként orvosi pályára készültem. Egészségügyi szakközépiskolában érettségiztem, de édesapám azt akarta, hogy nemzetközi kereskedelmet és pénzügyeket tanuljak. Ő egy hatalmas vegyipari gyár igazgatója volt Dnyepropetrovszkban. A rendszerváltáskor privatizált gyárat tovább vezette, majd a dolgozói részvények 15 évig tartó felvásárlásával többségi tulajdonosa lett. Engem Londonba és New Yorkba küldött tanulni, utána Budapesten vezettem a világviszonylatban is számottevő kapacitású és fogalmú cég logisztikai központját. Néhány éve eladtuk a gyárat, azóta különböző vállalkozásokba fogtam – az egészségügyben valóban a budapesti az első, de úgy tervezem, hogy nem az utolsó próbálkozásom. Foglalkoztat a gondolat, hogy vidéki városokban is nyithatnánk hasonló rendelőket, és ha a modell beválik, irány a közép-európai térség. Talán nem követek el súlyos indiszkréciót, ha elmondom, hogy erre a vállalkozásra egy magyar orvos beszélt rá, aki azóta is tevékenyen részt vesz az ötlet megvalósításában.