Rengeteg dolog van, ami miatt lehet kritizálni a katari foci-vb-t. Emberi jogok, a stadionépítéseken meghalt vendégmunkások, korrupció, a teljes abszurditás, hogy át kell szervezni a versenynaptárat, amiért egy olyan országnak adnak vb-t, amelyik nyáron alkalmatlan a szabadtéri sportolásra – minderről sok szó volt eddig is és lesz a következő egy hónapban is. De

a katari világbajnokság rémálom azoknak is, akik azt szeretnék, hogy egy nagy sportesemény pénzügyileg is vállalható legyen.

Hogy a probléma pontosan mi, azt egész jól lehet szemléltetni egy egyszerű oszlopdiagrammal:

Volt egy rövid időszak a kétezres évtizedben, amikor úgy tűnhetett, hogy a legnagyobb sportrendezvények megrendezése talán többé nem a leggazdagabb országok kiváltsága lesz. 2004-ben Görögország rendezte meg az olimpiát, ha nem is tökéletesen, de az előzetes félelmekhez képest teljesen elfogadhatóan, ugyanebben az évben Portugália adott otthont a foci Eb-nek, 2007 tavaszán pedig Lengyelország és Ukrajna közös pályázata nyerte el a 2012-es kontinenstorna rendezési jogát. Úgy tűnt, a legjobb úton vagyunk afelé, hogy a közepesen erős gazdaságú országokkal is reálisan számolni kelljen az ilyen rendezvények pályázatainál.

Nikolaos Kaklamanakis olimpiai aranyérmes vitorlázó a XXVIII. olimpiai játékok megnyitó ünnepségén az olimpiai láng meggyújtásakor 2004. augusztus 13-án Athénban.

AFP / THOMAS COEX

Aztán beütött a válság, az is kiderült, hogy a görög állami túlköltekezés, benne az olimpiarendezéssel tarthatatlan volt, és azóta nagyot változott a sportvilág. Ha végignézünk az elmúlt évek és a következő egy évtized sporteseményein, akkor jól látjuk, hogy szinte csak kétfajta ország esélyes a rendezésre: a gazdagok, akiknél már szinte minden infrastruktúra adott alapból, és a diktatúrák vagy autokráciák, ahol nem számít a pénz.

Érdemes ezen a ponton végignézni, az elmúlt években hogyan alakultak a nagy események pályázatai.

2012-ig nagyjából simán mentek a pályázatok, az orosz és a katari vb-rendezés persze sokakat felháborított, de ott még az asztal alá lehetett söpörni a bajokat. Aztán amikor Európa épp az újabb gazdasági válságtól félt, és úgy tűnt, senki nem akarja egyedül elvállalni a 2020-as Eb szervezését, az UEFA úgy döntött, hogy inkább szétdobja az Eb-t a kontinens 12 városa között.

2013-ban, amikor a 2020-as nyári olimpiáról szavaztak, már látszott, hogy kevésbé népszerű ötlet a rendezés: csak három pályázó maradt a végére, a győztes Tokió mellett Isztambul és Madrid, pedig alig tíz évvel korábban még egy külön szűrési kört kellett bevezetni, hogy a végső szavazáson ötnél több város ne maradjon. Ekkor indult be az a folyamat is, hogy egy már beadott pályázatot visszavonjanak, Róma önkormányzata döntött úgy, hogy pénzügyileg nem lenne vállalható az olimpia.

2014–2015-ben a 2022-es téli olimpia pályázatánál aztán már ez lett az általános, sorra léptek vissza a jelentkezők. Krakkó helyi népszavazás után, Lviv az ukrán krízis miatt, Stockholmban az önkormányzat szállt ki az ötlet népszerűtlensége miatt, Oslo pályázata mögül pedig a norvég kormány hátrált ki, miután kiderült, hogy az ország harmada sem támogatja a jelentkezést, így maradt Peking és Almati.

AFP

2016–17-ben ugyanez történt a 2024-es nyári olimpia pályázataival: Boston nem is adta be a pályázatot, Hamburgban helyi népszavazáson vonták vissza a javaslatot, Budapesten elég volt a népszavazáshoz kellő számú aláírást összegyűjteni ahhoz, hogy a döntéshozók visszakozzanak, Rómában pedig a visszalépéssel kampányoló jelölt lett a polgármester. Így a NOB, hogy legalább négy évvel később ugyanezt a vesszőfutást megússza, a megmaradt két jelentkező közül a 2024-es olimpiát Párizsnak, a 2028-asat Los Angelesnek adta.

Szintén 2017-ben Németország komolyan vehető ellenfél nélkül kapta meg a 2024-es Eb-t, a török pályázat inkább csak arról szólt, hogy fontosnak érezzék magukat.

2018-ban a 2026-os téli olimpiai pályázatát helyi népszavazás után Sion, Graz és Calgary is visszavonta, Szapporo is kiszállt, maradt a későbbi győztes Milánó-Cortina d’Ampezzo pályázat és a Stockholm-Are jelentkezés. Ugyanabban az évben a 2026-os foci-vb-re is csak két pályázat érkezett: az USA-Kanada-Mexikó trió Marokkót győzte le.

2021-ben a NOB úgy döntött, hogy a 2032-es olimpiai pályázatnál megkíméli magát a leégéstől, külön pályáztatás nélkül Brisbane-nek adták a játékokat.

Ami pedig a most is futó pályázatokat illeti: a 2028-as Eb-re két pályázat érkezett, egy brit-ír közös és egy török. A 2030-as vb-re Egyiptom, Szaúd-Arábia és egész meglepően Görögország készül egy közös pályázattal, mellettük egy dél-amerikai négyországos összefogás, egy spanyol-portugál (kiegészülve most már szolidaritásképp Ukrajnával) és a rutinból szinte mindig próbálkozó Marokkó van meccsben. A 2032-es Eb-vel Olaszország próbálkozik, és rutinból Törökország is beadta a jelentkezését. A 2036-os olimpia pályázatai még csak a tervezési szakaszban vannak.

Az világos, hogy ennek a folyamatnak a fő oka a nagy világesemények elképesztő drágasága.

Foci-vb-t 2014 óta nem sikerült 15 milliárd dollár költség alatt megrendezni, nyári olimpia 2004, téli pedig 2014 óta nem jött ki 10 milliárd dollár alatt.

Már persze ha nem hiszünk az idei pekingi játékok rendezőinek, akik állítják, hogy 4 milliárd alatt megvoltak. (És a nemzetközi szakértők általában nem hisznek nekik.) Pénzügyileg nyereséges világversenyt pedig utoljára 1996-ban Atlantának sikerült rendeznie.

De mit lehet tenni, hogy ez ne így legyen, és a kisebb országoknak is legyen esélyük a rendezésre?

A döntéshozók gyakran emlegetik azt, hogy fenntartható vb-ket, Eb-ket, olimpiákat kell rendezni, vagyis olyat, ahol a meglévő infrastruktúra mellett sok új építésére nincs szükség. A gyakorlatban látjuk, hogy ez az ötlet épp a legnagyobbakat segíti: Párizs és Los Angeles gyakorlatilag holnap képes lenne egy olimpiát megtartani, Németország is egy Eb-t. De hasonló a helyzet egy olasz téli olimpiával vagy Eb-vel is, annyi különbséggel, hogy ők finoman fogalmazva nem annyira érzékenyek a költségvetési fegyelemre. Egy Magyarország- vagy Csehország-kaliberű hely számára, vagy egy kisebb dél-amerikai országnak ez a szint most elképzelhetetlen.

Nem véletlen, hogy a magyar kormány célja épp az, hogy legalább a sportlétesítmények számában elérjük a világelitet.

AFP / Hans Lucas / Vaikehu Shan

Az igazi gond gyakran nem is a stadionok száma. Hanem az, hogy annyira sok szurkolót és médiamunkást kell egyszerre elszállásolni, illetve a mozgásukat megoldani teljes káosz nélkül, amire tényleg csak a legnagyobb városok vannak felkészülve. És lehet azt mondani, hogy az állandó növekedés helyett a fenntarthatóság lehetne a cél, de senki nem saját magán akarja elkezdeni a takarékoskodást. A foci-Eb-k létszámbővítése üzletileg nagyon bejött – sokkal több meccs van, és sokkal több országban nő meg az érdeklődés azért, mert a saját válogatottjuk kijut, erről mi is tudunk mesélni. A vb-k létszámát is nemsoká felemelik, az idei 32 után négy év múlva már 48 csapat játszik. Az olimpián pedig legfeljebb pár sportág kikerül, hogy újak jöjjenek helyettük, drasztikus visszavágás nem várható.

Úgyhogy sokkal logikusabb út a közös pályázat. Nem véletlen, hogy a fociban most már ez az általános, a már odaítélt eseményeknél és a most futó pályázatoknál is már az a ritkaság, ha egy ország egyedül indul. A NOB-nak még tovább tartott meghozni a döntést, hogy engedi ezt, de a 2026-os téli olimpiára már befogadtak közös pályázatokat, és ugyan 2032-t Brisbane egyedül kapta meg, a 2036-os tervezésnél már az olaszok, az angolok, a kínaiak, a kanadaiak, a mexikóiak és a németek is több város közös pályázatával számolnak.

És persze ott van lehetőségként az is, hogy az ilyen eseményekkel ugyanaz fog történni, mint a Forma-1-gyel.

A helyszínek kijelölőit nem igazán az érdekli, hogy a helyieknek nyereséges legyen, hanem az, hogy ők jól járjanak.

Így aztán nyugodtan megveheti a rendezési jogot egyre több olyan ország, ahol a kormány nem aggódik amiatt, hogy belebukna a túlköltekezésbe, mert nem igazán foglalkozik a közvéleménnyel.