A bankrabló nem válik pénzügyi-gazdasági szakértővé attól, hogy megragadja a pénzeszsákot. Ellenkezőleg! Az erőszakban és nem az önkéntes, kölcsönösen előnyös cserében szerez gyakorlatot. (…) A pénzt törvényesen és törvénytelenül elrablók tehát csak annyiban hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő onnan akar rabolni, ahol van pénz
– fejtegette a Közgazdasági Szemle 1988. évi 2. számában Liska Tibor Domenico Mari Nuti olasz közgazdásszal vitába szállva. Diskurzusokat harminchét év távolából az a dilemma teszi aktuálissá, miként lehet olyan szabályrendszert kialakítani, amelyben a közvagyonhoz való hozzáférés, annak működtetése demokratikus, nyílt versenyben, átláthatóan történik. Amelyben a nagy vagyonok nem kevesek kezében, és nem is úgy halmozódnak fel, hogy a klientúrát a kormány gazdagítja.
Aligha csupán véletlen szóbeli egyezés, hogy 2010-es választási győzelme után Orbán Viktor szintén úgy fogalmazott a Magyar Nemzetnek adott interjúban:
Pénzt csak onnan lehet elvenni, ahol van.
Akkor éppen a bankadó kivetését indokolta ezzel. A pénzelvételi gyakorlat később tucatnyi ágazati és szektorális különadóval, a magán-nyugdíjpénztári vagyon konfiskálásával folytatódott. Cirka egy évtized alatt a magyarországi bankrendszer felét is a kormányzat és klientúrája kaparintotta meg, törvényesen vagy a törvényesség határait súroló technikákkal, a Takarékbank esetében például a tulajdonosi jogok megnyirbálásával.
Az 1994-ben elhunyt Liska ezt garantáltan a bankrablás minősített esetének tekintené.
A köznyelv azt is annak tartja, hogy Matolcsy György a Magyar Nemzeti Bank kasszájából 266 milliárd forintot kivett, és alapítványokba fektette. Utóbbi esetben a feltárt vagyonvesztéssel hivatalosan is bebizonyosodott, hogy a rablók valóban nem váltak „pénzügyi-gazdasági szakértőkké”, az állami bankok esetében viszont még csak a kockázat rajzolódik ki. Ha túlságosan nagyvonalúan hitelezik a kormányzathoz közel álló üzleti kört, és netán a nagy adósok némelyike idővel képtelen lesz a törlesztésre, abba ezek a bankok beleremeghetnek.
Állami újraelosztás: fosztogatásból osztogatás
Az állami újraelosztást Liska nemes egyszerűséggel és a lényegre fókuszálva fosztogatásból osztogatásnak titulálta. A jelenség a tervgazdaság egészére kiterjedt, arra volt pénz, amire a párt adni akart, és onnan vette el, ahonnan célszerűnek tartotta. Kétharmados parlamenti többség esetén ennek az elvi lehetősége szintén fennáll, sőt a vállalkozói vagyonokra is kiterjeszthető. Ugyanakkor a közszféra vajmi keveset profitál ebből.
Az a mondás, hogy az ebül szerzett jószág ebül vész el, ezerszeresen igaz. A költségvetési finanszírozás éppen a leghasznosabbaknak, legfontosabbaknak tartott tudományos, kulturális, egészségügyi, szociális biztosítási és közbiztonsági szolgáltatások esetében okozza a legnagyobb károkat
– szűrte le Liska a tanulságot, amit a mai szociális, egészségügyi és oktatási rendszer állapota is bizonyít.
A guru
Az 1925. október 25-én született, a szerepléstől, publikálástól többnyire eltiltott, olykor eltűrt Liska Tibor hagyatéka legalább hatezer oldalnyi kiadatlan kézirat: a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Vállalkozáskutató Csoportja élén írt modellmagyarázatok, elemzések, könyvek, cikkek és tanulmányok. Bacsó Péter 1971-es Kitörés című filmjének egyik főszereplőjeként lett országosan ismert. Közreműködött az államosított vendéglátás átszervezésében, Igalon, Baksán és Szentesen a helyi termelőszövetkezetekben néhány kisebb egység személyes társadalmi tulajdonba adásával kísérletezhetett. Az 1980-as évek elején a közgázon tartott szeánszain több száz fős hallgatóság ünnepelte. Alapművét, az Ökonosztátot két és fél évtizeddel a megírása után, 1988-ban adta ki a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1991-ben Széchenyi-díjat kapott. Terjedelmes életművéből a rendszerváltás után is csupán három kötetet tudott megjelentetni – saját kiadásában: a Szent barmunk – a politika alaprendjét, az Antioroszlánt és az Üdülőtársulás kísérleteket. A csodadoktori titulussal önironikusan önmagát, rendszeren kívüli pozícióját jellemezte. „Guru” volt, akit rajongó hívek vettek körül – írta róla pályatársa és kemény vitapartnere, a Harvard-professzor Kornai János, aki becsülte karizmatikus, szellemes, szókimondó alakját, „olcsó taktikázástól mentes elvhűségét”.
Századik születésnapja alkalmából a FUGA művészeti központban október 17-én 16 órakor minikonferenciát tartanak Liska Tibor élő emlékezete címen.
Századik születésnapja alkalmából a FUGA művészeti központban október 17-én 16 órakor minikonferenciát tartanak Liska Tibor élő emlékezete címen.
Az művelhesse meg, aki a leghatékonyabban teszi
Tanainak lényegét Liska egyetlen mondatával lehet összegezni: ne azé legyen a föld, aki megműveli, hanem az művelhesse meg, aki a leghatékonyabban teszi. Olyan elméleti modellt agyalt ki, amelyben ez megvalósul: a tulajdon nem az államé, de nem is magánszemélyeké, hanem személyes társadalmi tulajdon, amelynek működtetésére nyílt pályázaton lehet licitálni.
Amikor az ő statisztálása mellett a nagy állami vendéglátóipari vállalatokat szétbontották, és áttértek a szerződéses üzemeltetés rendszerére – amely szemvillanás alatt látványos minőségi ugráshoz vezetett –, keményen küzdött, hogy a pályázatokon ne csak szakmabeliek indulhassanak, hanem adjanak esélyt azoknak is, akiknek nincs megfelelő végzettségük.
Akadémikusoknál sem tapasztaltam még olyan mértéktelen szakmai büszkeséget, mint azon üzletvezetőknél, akik pár évvel korábban esetleg még maguk is a vendéglátásban teljesen szakképzetlen rendőrökből vagy sportolókból váltak vendéglőssé. Magukról büszkén állították, hogy a szükséges szakmai tudást még jobban is elsajátították, mint elődeik, de más újakról ezt a képességet nem tételezték fel könnyen
– írta a belső vállalkozáskísérleteket összegző 1984-es elemzésében.
Pillanatnyi világhír
A csúcson, az 1980-as évek elején Liska személyét nemzetközi érdeklődés övezte, egy pillanatra még világhírű is lett. Felkeltette a londoni The Economist főszerkesztő-helyettese, Norman Macrae érdeklődését, aki eljött az egyik vitára. Tanúja volt, miként akarta a párt megakadályozni, hogy több száz fős hallgatóság előtt lépjenek föl. A kínos helyzetet a régi barát, a tervhivatali államtitkár Pulai Miklós mentette meg. Macrae pedig annyira lázba jött, hogy 1983-ban, Marx halálának századik évfordulóján átfogó riportot írt magyarországi tapasztalatairól és Liska életművéről.
„A különc Liska feltalált egy olyan szocializmust, amelyről intelligens fiatalok azt hiszik, hogy nagyobb boldogságot hoz az emberek életébe, mint a kapitalizmus… Én magam nem vagyok meggyőződve róla, hogy a vállalkozói szocializmus valaha is legyőzi az egyszerű magánvállalkozáson alapuló kapitalizmust, de abban igen, hogy ez az egyetlen működőképes szocializmus” – összegezte.
Liska-modell helyett magántulajdon
Aprólékosan végiggondolt, részben kikísérletezett modelljére a rendszerváltás után formálódó új világban nem volt igény, sokkal inkább magántulajdonra, magánvagyonra. A privatizációval lényegében eldőlt, hogy ki vált tulajdonossá, és ki maradt alkalmazotti sorban, holott az ő modelljében a vállalkozás lehetősége bárki előtt megnyílt volna. Mára a rendszer egészen addig torzult, hogy a gazdasági teljesítmény nem a versenyen múlik, hanem a kapcsolati tőkén, és az állam maga vezényli a vállalkozói jövedelmek, a járadékok és a vagyon újraosztását.
„A magántulajdonosi kiváltságok újramonopolizálása ellen soha nem lesz abszolút védelem” – figyelmeztetett Liska, de bármennyire élénk volt is a fantáziája, az talán még benne sem rémlett fel, hogy két évtizeddel a halála után a kormány maga monopolizál szolgáltatásokat, és azok egy részét Orbán Viktor barátjának, Mészáros Lőrincnek játssza át. „Mi a meghökkentő Liska elképzelésében? Az, hogy a közhatalmat korlátozza arra, hogy fejtse ki a gazdasági, piaci versenyrendszereket, annak szabályait, de ne tervezze meg a versenyeket és azok eredményeit” – mutatott rá a lényegre egyik opponense, Máriás Antal Liska doktori tézisei vitájában.
„Házaspár a Titanicon. A katasztrófa bekövetkezett, a feleség jajveszékel. Süllyed a Titanic – ordítja a férje fülébe. Sag schon! Nem a mi hajónk – vigasztalja meg a nyugodt férj.” A viccbe hajló allegóriát Liska egyik utolsó, zajos fellépését, a Vidám válságot beharangozó Népszabadság-cikkében írta 1991 novemberében. „Akkor sem értjük, miért van válság, mi az oka, amikor már a lakosság többségének egzisztenciáját fenyegeti” – vonta le a krízisidőszakokra máig jellemző következtetést. Hasonló eredményre jutott a Nemzetközi Valutaalap minap közzétett kutatása is, amely bebizonyította, hogy a túlzottan eladósodott országokban a háztartások nincsenek tisztában a helyzet súlyosságával és a várható következményekkel. Magyarországon a felmérés idején a hazai össztermékhez viszonyított államadósság 73–74 százalék volt, ám a válaszadók átlagosan 60–62 százalékra becsülték azt. A Vidám válság-vitán az 500-600 fős hallgatóság soraiban Sárközy Tamás jogászprofesszor, Kupa Mihály pénzügyminiszter, Surányi György, a jegybank akkori elnöke és a Fideszt elnöklő Orbán Viktor is megjelent. Liska igyekezett meggyőzni hallgatóságát, hogy ne egy fránya luxushajóra kapaszkodjanak fel a jólét reményében, hanem a vállalkozó tulajdonossá válását segítsék elő. Nagy sikerrel, kevés eredménnyel.
Liska monomániás üzenete a szocializmust és a kapitalizmust is meghaladó, versenyelvű vállalkozói társadalomról momentán aktualitását vesztette ugyan, de a társadalmi örökségtőkéről vallott nézetei például visszaköszönnek a feltétel nélküli alapjövedelemben, szemléletmódja pedig ma is épp úgy megkönnyíti a világjelenségek megértését, mint az 1970–1980-as években. „A mindig sokkal szélesebb és nagyobb gazdasági demokrácia mindig akkor és annyira szűkül mindennél fontosabb politikai demokráciává, majd kevesek diktatúrájává, amikor és amennyire a gazdaság nem működik. A politikában pedig az a hivatalos optimizmus a legfontosabb, amellyel minden kormány elhiteti, hogy ő a lehetséges legkisebb rossz” – írta a Hitel 1989. évi 6. számában. Itt tartunk most is. A köznyelvben erre az a találó kifejezés, hogy Liska bizonyára forog a sírjában.
