Kalanddiplomata: a „belpolitizáló” Mark Palmer

„A diplomáciai státussal összeegyeztethetetlen tevékenysége miatt (...) javasoljuk, hogy a Külügyminisztérium diplomáciai úton észrevételezze Mark Palmernak a magyar belpolitikában való túlzott jelenlétét.” A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai bizottsága (pb) vezetése elé 1989 augusztusában terjesztett indítvány minden bizonnyal utánrúgási próbálkozás volt. A posztkádári párt félkeményvonalas külügyére, a nemzetközi pártkapcsolatok osztályát irányító Szokai Imre (nem sokkal később Horn Gyula külügyminiszter helyettese, még később a Tocsik-per jogerősen elítélt vádlottja) nevével jegyzett javaslatot a szétzilálódóban lévő pártvezetés érdemben soha nem tárgyalta. Pedig korántsem Szokai volt az egyetlen, akinek szemet szúrt a budapesti amerikai nagykövet „belpolitizálása”.

Az amerikai diplomata interjúja Nagy Imre újratemetésén

Bánkuti András

A magyarországi állomáshelyére 1986-ban érkezett – szokatlan, csokornyakkendős viseletével rögvest feltűnést keltett – Palmer kétségkívül látványos (a kulisszák mögött pedig még annál is aktívabb) diplomáciai tevékenységet folytatott – részben a teniszpályán. Partik hosszú sorát játszotta például az 1988 végén kormányfővé avanzsált Németh Miklóssal, melyek nyomán a miniszterelnök korábbi patrónusában, a Kádár utáni pártfőtitkárban, Grósz Károlyban – mint azt utóbb a rendszerváltásról könyvet író Tőkés Rudolf politológusnak elárulta – az a gyanú erősödött meg, hogy „bármiről esett is szó a pb-ben, Palmer a következő reggel már értesült róla”. A megvádolt Németh ezt „szemenszedett hazugságnak” nevezte. A már említett Horn szintén gyakran fogadta Palmer adogatását, 1989 tavaszán azonban a pályán kívül is visszaütött, például egy bizalmas szóbeli jegyzékben. Feljelentéssel felérő üzenetet küldött James Baker külügyminiszternek, mondván: „a budapesti nagykövet március 15-ei nyilvános fellépése akadályozza a magyar demokratizálódást”.

„Hatásköri túllépését” Palmer azzal követte el, hogy a jeles napon – amikor tüntetők jelképesen lefoglalták a Magyar Televíziót mint a sajtószabadság szimbólumát – együtt vonult a tömeggel. Erről egyébként a magyar tömegtájékoztatás elfelejtett beszámolni. Hornt amúgy nem is annyira a nyilvános demonstráció, mint inkább egy előző napi vizit háboríthatta fel, mikor is Palmer a másodtitkárával felkereste az MSZMP öklének tartott munkásőrség országos parancsnokságát. 2003-ban, amikor az exnagykövetnek angolul megjelent a kissé kacifántos – Küzdelem a gonoszság valódi tengelye ellen, avagy hogyan űzzük el a világ utolsó diktátorait 2025-ig – című, magyarul azóta sem hozzáférhető műve, több egykori potentát a látogatás tényét „közönséges kitalációnak” aposztrofálta a HVG-nek. Pedig a március 14-ei kétórás „kimerítő” beszélgetésre – mint 2009-es tanulmányában Germuska Pál történész bizonyítja – valóban sor került. Bár az alighanem palmeri túlzás, hogy a tüntetés „békés jellegének biztosítását” (vagyis hogy senki sem lőtt a tömegbe) ő járta volna ki, kétségtelenül komoly, a diplomácia nyelvén megfogalmazott figyelmeztetés lehetett a készültségbe helyezett munkásőrség parancsnokai számára az, hogy a beszélgetés során a nagykövet mellékesen megemlítette, ő is elmegy a felvonulásra.

Palmer kötetéből – talán mint lényegtelen, talán mint kínos emlék – kimaradt az az epizód, amelyben az egyik főszerepet ő játszotta, s amely egyes feltételezések szerint a moszkvai nagyköveti posztra ácsingózó diplomata számára ballépésnek bizonyult. Az eset az 1989-es Nagy Imre-temetés napjaiban mindenesetre igencsak felkavarta a kedélyeket. A gyászünnep méltóságát és zavartalanságát a rendező szervezet, a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) – élén a demokratikus ellenzék meghatározó személyiségével, Vásárhelyi Miklóssal – mindennél fontosabbnak tekintette, ennek érdekében nemcsak többfrontos harcot vívott, de számos kérdésben kompromisszumot is kötött az MSZMP reformer szárnyával. E paktum részeként állhatott tisztelgő díszőrséget a koporsók mellett – hangsúlyozottan a kormány nevében – Németh Miklós és (ma a Fidesz holdudvarában sertepertélő) Pozsgay Imre államminiszter, valamint Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke. Ezt a kiegyezést, valamint azt, hogy a Hősök terén rendezett búcsúztatás után a 301-es parcellánál tartandó temetésből „ki akarják zárni a népet”, egy létszámában és befolyásában jóval kisebb művészeti, politikai csoportosulás, az Inconnu és a Demokrata című szamizdat folyóirat köre „súlyos manipulációnak” tekintette.

Az elégedetlenkedőknek az emigrációból június 12-én hazatért Krassó György – az 1980-as évek ellenzékének kikezdhetetlen tisztességű akcionistája, utóbb a Münnich Ferenc szobrát ledöntő Magyar Október Párt elnöke – állt az élére. S mert Krassóéknak nem sikerült elérniük a TIB-nél, hogy június 16-án „a felkelés fegyveres résztvevői is hallathassák a hangjukat”, a megemlékezés végére ellentüntetés szervezésébe fogtak. A „Maradj itt velünk!” kezdetű, 20 ezer példányban kinyomott röplapot a temetés napján a Hősök terén kívánták terjeszteni. Erre végül nem került sor.

Krassó György akcióban

Pataky zsolt

Máig nem tudni azonban, hogy a gyakorta „magyarországi helytartónak” aposztrofált Palmernek pontosan milyen szerepe volt az ellentmondásokkal teli történetben. A feszültségekről a nagyközönség először 1989. július 2-án szerezhetett tudomást, amikor a Magyar Televízió Napzárta című, akkortájt nagy nézettségű politikai műsorában Krassó felolvasta a fel nem használt röplap szövegét, majd azzal indokolta az ellentüntetés elmaradását, hogy néhány nappal korábban a Palmerrel folytatott beszélgetés során „világossá lett téve előttünk, hogy ezt rendészeti erőszakkal megakadályozzák”. Mindehhez Krassó még azt az igen meghökkentő mondatot fűzte: „Palmerrel (...) megegyeztünk abban, hogy a televízió nyilvánossága előtt mondhatjuk el (...) miben látjuk mi másképp (...) a június 16-ai temetés jelentőségét.”

A Napzárta műsorvezetője, Rózsa Péter – mint a HVG-nek most elmondta – egykoron csak nagy vonalaiban tudott a megegyezésről, emlékei szerint az akkori tévéelnök Bereczky Gyulától és a második csatorna – a TV2 – intendánsától, Horvát Jánostól olyan instrukciót kapott, hogy hagyja beszélni a kamerák elé engedett Krassót és négy társát. A máskor gyakran közbekérdező Rózsa a felvétel tanúsága szerint ezúttal igen türelmes volt, a Palmerrel kötött megegyezés felemlítésekor mégis visszakérdezett: „Azt akarja mondani, hogy az amerikai nagykövetség biztosította a tíz csoportot arról, hogy valamiképp a televízió nyilvánossága előtt szerepelhetnek?” Krassó igennel válaszolt volna, ám az inconnus Philipp Tibor ekkor határozottan közbeszólt, s végül a stúdióban ülők a „Palmer csak közvetített” a TIB és közöttük verzió mellett kötöttek ki. Nem sokkal később azonban Krassó a Demokratában közölt interjúban eredeti állítását ismételte meg, sőt részletezte a június 15-én és 16-án a Szabadság téri követség épületében Palmerrel folytatott „éles vitáit”. A mozgalmár emlékezete szerint a nagykövet egyebek mellett kijelentette, hogy a hatalomnak ő „személy szerint garanciát vállalt arra, hogy semmiféle rendzavarás nem lesz” a gyászszertartáson, ezért olyan fontos neki, hogy Krassóék visszalépjenek, cserébe viszont felajánlotta a fél–egy órás tévényilvánosságot.

Az alku körülményei – Palmer nagyköveti jelentései, illetve titkosszolgálati iratok híján – egyelőre tisztázhatatlanok, a HVG megkeresésére Bereczky és Horvát sem tudtak érdemben visszaemlékezni a „régen volt” és „lényegtelen” história részleteire. Annyi bizonyos, hogy amikor 1989 júliusában lapunk interjút készített a nagykövettel, azt is megkérdezte, miként intézte el a Magyar Televíziónál, hogy Krassó kapjon 30 percnyi adásidőt. A konkrét választ kikerülő Palmer – aki egyébként annak az évnek a novemberében értesült arról, hogy a több oldalról is kifogásolt hiperaktivitása miatt mégsem lesz moszkvai nagykövet, ezért aztán a diplomáciának hátat fordítva az üzleti életben kereste boldogulását – nemcsak sajnálkozott, hanem, szokásától eltérően, egyfajta önkritikát is gyakorolt. Mint mondta, „lényegében akaratomon kívül keveredtem ebbe az ügybe. A temetés rendezői, valamint magas rangú hivatalos személyek felkértek, hogy próbáljak segíteni, és én megpróbáltam. Remélem, többé nem kerül sor ilyesmire, kellemetlen élmény volt. Az az igazság, hogy mindenkinek joga van tüntetni.”